Naná, hogy nem, sokkal inkább az étlap, a kerthelyiség. És persze a múlt!
Ki sejtette volna, hogy az Aranykorona "1984. április 21-én (...) mint az akkori Magyarország egyik első magántulajdonban lévő vendéglátó-ipari egysége" kezdte meg működését? A hely honlapjáról az is kiderül, hogy "akkori befogadóképessége az étteremnek 60 fős étterem rész, 15 fős terasz rész, 15 fős presszó rész és egy 20 fő befogadására képes klasszikus borozó", no, meg az is, hogy 2007 végétől datálható a mostani állapot, ekkor nyílt "az új Aranykorona, teljesen átépítve. Tárgyalóterem, konferenciaterem, kávézó-reggeliző, terasz, kerthelyiség, hotelszobák és megújult vendéglő".
A legfontosabb, hogy az épülethez illesztett kerthelyiségben egy pillanatra sem érezzük a kinti hőséget, és persze azért sem haragszunk, hogy a kiszolgálás a legmesszebbmenőkig előzékeny, udvarias, ráadásul mindezt oly magától értetődő természetességgel végzi a személyzet, hogy már-már mi érezzük magunkat zavarban. Welcome-falat gyanánt minipogácsával kínálnak, s a kedveskedés frissességgel is párosul. A választék nem túlzottan izgalmas, de nem is közhelyes. Szintén jó pont az előétel mennyisége: az egyébként kényes dolognak tartott, ám itt maximálisan korrekt hortobágyi palacsinta (650 Ft) valóban csak egy kis batyu, és ez így van rendjén. A kéksajtos pirítóssal érkező spenótlevesre (1200 Ft) szintén nem lehet egy rossz szavunk sem. A zsenge zöldet remekül ellensúlyozza a súlyos kék, a parajt jobban érezni, mint a fokhagymát, ennél többet nem is vártunk. Ha a házi savanyúságokat (csemegeuborka, csalamádé, almapaprika) és a húsokat (borjúmáj, borjú- és bélszínérme, szalonna, virsli) vesszük, a virslit leszámítva maximálisan elégedettek lehetünk a fatányérossal (2950 Ft) is - kár, hogy szalmakrumpli is jár hozzá, mert az gyalázatos. De a végén többféle lekvárba és forró csokoládéba is mártogathatjuk a remekbe szabott császármorzsát (1450 Ft), ami önmagában is megér egy aranykoronát.
