A nyolcvanas-kilencvenes években ezt a jelenséget kétszer is megtapasztalhattuk. 1993-ban készült el Jonathan Demme filmje, a Philadelphia, Tom Hanksszel és Denzel Washingtonnal a főszerepekben, Bruce Springsteen dalával – ez a mozi a melegek és az AIDS-ben szenvedők iránt igyekezett megértésre hangolni az ellenséges társadalmat, sok millió ember nézeteit változtatva meg. Hasonló funkciót töltött be pár évvel korábban, 1988-ban Barry Levinson Rain Manje, Tom Cruise-zal és Dustin Hoffmannal a főszerepekben. Ha mást nem említünk, csak azt, hogy a film magyarországi bemutatása előtt hazánkban valószínűleg mindössze pár ezren ismerték az autizmus fogalmát, a film sikerét követően azonban az egész ország tudta, miről van szó, és részvéttel gondolt azokra, akiknek ez a megpróbáltatás jutott osztályrészül, máris érzékeltettük egy effajta film jelentőségét.
Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekar élén már sok éve várja rendszeresen kakaókoncertekre a gyerekeket. Fontos misszió ez, hiszen ezek az események a jövő közönségét avatják be a hangversenyre járás kultuszába, megismertetve a kicsikkel a komolyzene szépségeit. Azok a hajdani hat-hét évesek, akik a kezdet kezdetén jöttek el szüleikkel az akkori kakaókoncertekre, ma már a saját gyerekeiket hozzák el ugyanezekre az eseményekre. Most a régi hagyomány új elemmel gyarapodott: február 8-án a három vasárnap délutáni kakaókoncert közül az utolsót így hirdették meg: autizmusbarát előadás. Kíváncsi lettem, milyen lehet egy effajta foglalkozás, elmentem tehát, hogy megnézzem-meghallgassam.
A Selmeci utcai BFZ-székház földszinti előterében szép számmal gyűlt össze a közönség. Sok gyereket láttam, de nekem, kevéssé tájékozottnak nem tűnt úgy, hogy ezek a gyerekek mások volnának, mint az átlagosak. Megkérdeztem tehát a zenekar egyik munkatársát, valóban jöttek-e autisták az eseményre, s a válaszból megtudtam: nyolcvan százalékban autista gyerekek alkotják a fél hetes koncert közönségét. De olyanok is jelen voltak szép számmal, akik teljesen hétköznapiak, nem szenvednek semmilyen idegfejlődési rendellenességtől. Vagyis a Fesztiválzenekar nem szegregál: együtt hallgatják a zenét autisták és nem autisták – és ez nagyon jó.
Fischer Iván úgy vezette a hét számból álló műsort, hogy egyrészt érzékelhetővé vált: itt nem „ismeretterjesztés” folyik, nem a zenei formák, műfajok mibenlétébe avatják be a gyerekeket, nem is arról szól a műsorvezetés, hogy milyen típusokba sorolhatók és milyen elvek szerint működnek a hangszerek. Szinte semmilyen „szakmai” magyarázat nem hangzott el. Sokkal inkább arról szólt Fischer műsorvezetői tevékenysége, hogy a Fesztiválzenekar tagjaiból alakult különféle kamaraegyüttesek által előadott hét rövidke szám (Kreisler, Léonard, Albéniz, Ágay, Saint-Saëns, Gluck, Csajkovszkij) között a hangversenyre járás szokását, a hangversenyen levés közérzetét megszerettesse a gyerekekkel. És Fischer tudja, hogy ezt nem tanítva és nem tudálékosan kell tenni, hanem mint egyenlő az egyenlővel, kedvesen, barátságosan, játékosan.
És ami a legfontosabb: a módszerben, a stílusban sem volt szegregáció. Fischer a főként autista gyerekekből álló közönséghez ugyanúgy szólt, mint az egészségesekhez. Semmi kompromisszum. A végén még közös táncra is sor került. Vagyis várakozáson felül könnyen és gördülékenyen működött minden. Magam, aki valami „speciálisra” számítottam, megértettem, mekkorát tévedtem. Nem kell ide különleges módszer, csak szeretet és türelem, sugallja Fischer Iván. Csak annyi kell, hogy ők, a mások is itt legyenek, velünk: hogy együtt legyünk. Ennyi az egész.
BFZ-székház, február 8.
