A Fesztiválzenekar autizmusbarát kakaókoncertje

Esőember zenét hallgat

  • Csengery Kristóf
  • 2015. március 26.

Zene

A tömegtársadalmakban a nagy, közös problémákra egy sikeres film, musical, regény olykor hamarabb hívja fel a figyelmet, mint száz rádió- vagy tévéműsor, ezer szakszerű ismeretterjesztő előadás.

A nyolcvanas-kilencvenes években ezt a jelenséget kétszer is meg­ta­­pasz­tal­hat­tuk. 1993-ban készült el Jonathan Demme filmje, a Philadelphia, Tom Hanksszel és Denzel Washingtonnal a főszerepekben, Bruce Springsteen dalával – ez a mozi a melegek és az AIDS-ben szenvedők iránt igyekezett megértésre hangolni az ellenséges társadalmat, sok millió ember nézeteit változtatva meg. Hasonló funkciót töltött be pár évvel korábban, 1988-ban Barry Levinson Rain Manje, Tom Cruise-zal és Dustin Hoffmannal a főszerepekben. Ha mást nem említünk, csak azt, hogy a film magyarországi bemutatása előtt hazánkban valószínűleg mindössze pár ezren ismerték az autizmus fogalmát, a film sikerét követően azonban az egész ország tudta, miről van szó, és részvéttel gondolt azokra, akiknek ez a megpróbáltatás jutott osztályrészül, máris érzékeltettük egy effajta film jelentőségét.

Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekar élén már sok éve várja rendszeresen kakaókoncertekre a gyerekeket. Fontos misszió ez, hiszen ezek az események a jövő közönségét avatják be a hangversenyre járás kultuszába, megismertetve a kicsikkel a komolyzene szépségeit. Azok a hajdani hat-hét­ évesek, akik a kezdet kezde­tén jöttek el szüleikkel az akkori kakaókoncertekre, ma már a saját gyerekeiket hozzák el ugyanezekre az eseményekre. Most a régi hagyomány új elemmel gyarapodott: február 8-án a három vasárnap délutáni kakaókoncert közül az utolsót így hirdették meg: ­autizmusbarát előadás. Kíváncsi lettem, milyen lehet egy effajta foglalkozás, elmentem tehát, hogy megnézzem-meghallgassam.

A Selmeci utcai BFZ-székház földszinti előterében szép számmal gyűlt össze a közönség. Sok gyereket láttam, de nekem, kevéssé tájékozottnak nem tűnt úgy, hogy ezek a gyerekek mások volnának, mint az átlagosak. Megkérdeztem tehát a zenekar egyik munkatársát, valóban jöttek-e autisták az eseményre, s a válaszból megtudtam: nyolcvan százalékban autista gyerekek alkotják a fél hetes koncert közönségét. De olyanok is jelen voltak szép számmal, akik teljesen hétköznapiak, nem szenvednek semmilyen idegfejlődési rendellenességtől. Vagyis a Fesztiválzenekar nem szegregál: együtt hallgatják a zenét autisták és nem autisták – és ez nagyon jó.

Fischer Iván úgy vezette a hét számból álló műsort, hogy egyrészt érzékelhetővé vált: itt nem „ismeretterjesztés” folyik, nem a zenei formák, műfajok mibenlétébe avatják be a gyerekeket, nem is arról szól a műsorvezetés, hogy milyen típusokba sorolhatók és milyen elvek szerint működnek a hangszerek. Szinte semmilyen „szakmai” magyarázat nem hangzott el. Sokkal inkább arról szólt Fischer műsorvezetői tevékenysége, hogy a Fesztiválzenekar tagjaiból alakult különféle kamaraegyüttesek által előadott hét rövidke szám (Kreisler, Léonard, Albéniz, Ágay, Saint-Saëns, Gluck, Csajkovszkij) között a hangversenyre járás szokását, a hangversenyen levés közérzetét megszerettesse a gyerekekkel. És Fischer tudja, hogy ezt nem tanítva és nem tudálékosan kell tenni, hanem mint egyenlő az egyenlővel, kedvesen, barátságosan, játékosan.

És ami a legfontosabb: a módszerben, a stílusban sem volt szegregáció. Fischer a főként autista gyerekekből álló közönséghez ugyanúgy szólt, mint az egészségesekhez. Semmi kompromisszum. A végén még közös táncra is sor került. Vagyis várakozáson felül könnyen és gördülékenyen működött minden. Magam, aki valami „speciálisra” számítottam, megértettem, mekkorát tévedtem. Nem kell ide különleges módszer, csak szeretet és türelem, sugallja Fischer Iván. Csak annyi kell, hogy ők, a mások is itt legyenek, velünk: hogy együtt legyünk. Ennyi az egész.

BFZ-székház, február 8.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.