Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti vagy tudományos tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2012. augusztus 23-i számában jelent meg.
Obama rajongói levelet küldött, Ang Lee 100 millió dolláros hollywoodi filmváltozatot készít, az olvasók titkos összefüggéseket sejtenek. A Pi élete mindent vitt: a hajótörött indiai fiatalember és a vele egy csónakban utazó bengáli tigris regénye olvasók millióit gondolkodtatta el a tigristartás nehézségeiről, és megkapta az egyik legnagyobb angolszász irodalmi elismerést, a Booker-díjat is. A közelgő filmváltozat és a regény hazai újrakiadása apropóján beszélgettünk a szerzővel telefonon.
Magyar Narancs: Mennyi fogyott eddig a Pi életéből?
Yann Martel: Nem élek a számok bűvöletében, de mivel nyakunkon a filmfeldolgozás, és valamit rá kell írni az új, filmes jelenetekkel díszített borítóra, történetesen tudom, hogy kilencmillió eladott példánynál tartunk. Fene se gondolta volna, hogy idáig jutunk! Vallások és állatkertek - ez pont két olyan téma, amit a mainstream regényirodalom középosztálybeli fogyasztói, legalábbis itt Kanadában, nem nagyon szívelnek. Québec például, ahol sokáig éltem, kifejezetten vallásellenes helynek számít, különösen, ha a szervezett vallásokról van szó. Az állatkert pedig igazi szitokszó az urbánus középosztály fülében, nagyjából az állatok bebörtönzésének a szinonimája.
MN: Igaz, hogy hiába keresett londoni kiadót a regényének, valamennyi visszautasította?
YM: Öt helyen is hiába próbálkoztam. Sem ők, sem a kritikusok nem tudták hova tenni a könyvet. Végül egy kanadai kiadó jelentette meg, és bár a kritikusok elismerően szóltak róla, némi értetlenség is kiolvasható volt az írásaikból. Furcsállták a kalandregénynek és a vallási-filozófiai mondandónak ezt az egyvelegét. Igazából a későbbi, az angol és az amerikai kiadások alkalmával fordult át ez a támogató idegenkedés valódi elismerésbe. Kanada legrangosabbnak számító irodalmi díját nem sikerült megnyernem, az összehasonlíthatatlanul nagyobb presztízsű angol Booker-díjat viszont igen. Innentől sínen volt a könyv, és a nem angol nyelvű piacokon is jól szerepelt, ha nem is egyenlő mértékben jól. Kiugróan nagy siker volt Németországban vagy Koreában, de Franciaországban például visszafogottabb volt a lelkesedés.
MN: Apropó, franciák; mielőtt Ang Lee-hez került volna a regényből készülő filmváltozat, Jean-Pierre Jeunet is tett egy nem túl sikeres kísérletet, ám végül feladta.
YM: Több rendező is megfordult a regény háza táján, köztük M. Night Shyamalan, a Hatodik érzék rendezője, és hosszú ideig Jeunet is próbálkozott. Annyi mindennek kell klappolnia egy film elkészülte során - végül Ang Lee volt az, akinél minden összejött.
MN: Jeunet úgy nyilatkozott, persze csak miután feladta, hogy a Pi élete egyszerűen megfilmesíthetetlen.
YM: Amiben, lássuk be, van is némi igazság. Mert papírra vetni, hogy egy mentőcsónakban együtt utazik egy fiatalember és egy bengáli tigris az óceánon, nem nagyobb erőfeszítés, mint bármely más mondatot leírni. De megfilmesíteni azért valamivel problémásabb. Egyfelől ott vannak a technikai kihívások, másfelől három dologtól szokták óva inteni a filmeseket Hollywoodban; sose forgass gyerekkel, sose forgass állattal, és sose forgass vízen. Nálunk mindhárom összejött.
MN: Volt beleszólása a filmváltozatba?
YM: Egyszer együtt vacsoráztam Ang Lee-vel, később pedig két alkalommal is belenézhettem a forgatókönyvbe. Ennyi. Miután elolvastam, küldtem egy hosszú e-mailt a megjegyzéseimmel. Inkább csak apró javaslatok voltak ezek, például milyen indiai angol kifejezéseket használjon a főszereplő, hogy autentikusabbnak tűnjön. Ilyesmik. A legtöbbjüket Ang meg is fogadta, de végeredményben ráhagytam a dolgot, elvégre ő a filmkészítő, ő tudja, mit csinál. Ha pocsék a film, azt mondom majd, hogy Ang Lee készítette. Ha jól sikerül, azt mondom, hogy én írtam a könyvet.
MN: Sok mindent beleláttak a regényébe, sokan még istent is felfedezték a tigris alakjában. Tévedtek?
YM: Amikor először kérdezte meg egy olvasó, hogy mit szimbolizál a tigris, nem tudtam mit válaszolni. Nem a tudatlant akartam játszani, nem is állt volna jól, hiszen én írtam a regényt, és hülye sem vagyok, mégis felkészületlenül ért a kérdés, nem volt kész válaszom. Mások más összefüggéseket fejtettek fel, olyanokat, melyekre szintén nem gondoltam. Például Pi kerek 227 napot tölt a tengeren - azért ennyit, mert egy prímszámot akartam választani, ez tehát tudatos írói döntés volt. Ha viszont - és ezt már az olvasók bogarászták ki - Pi a nyári napfordulótól számítva 227 napot töltött a tengeren, akkor február 14-én, azaz Valentin-napon ér célba. Egy másik olvasó meg azzal jött, hogy igen, a 227 valóban prímszám, de ha a 22-t elosztom 7-tel, az eredmény majdnem pi lesz. Sok ilyen megfejtés született, és ez rendjén is van, mindenkinek joga van a maga értelmezéséhez.
MN: A Pi élete leghíresebb olvasóját Barack Obamának hívják. Ő is megírta a maga értelmezését?
YM: Valóban kaptam Obamától egy levelet, ott várt a levélszekrényemben egy nap. Kicsi, kemény boríték volt, a feladóhoz a White House volt írva. Először azt hittem, valami bolt lehet. Rövid, kézírásos levél volt, az állt benne, hogy Obama és az egyik lánya nagyon élvezte a könyvet. Odáig voltam a gyönyörtől, mégiscsak az Egyesült Államok elnöke írt nekem. És még csak nem is vagyok amerikai. Persze minden levélnek örülök, főleg, ha az olvasóktól jön. Annak is örültem volna, ha a kanadai elnök ír, akinek négy éven át kéthetente küldtem egy-egy könyvet.
MN: Mégis miért?
YM: Az a szomorú tény, hogy Kanada miniszterelnöke, Stephen Harper egy tudatlan fráter. Beszűkült agyú, ideológiákkal dobálózó konzervatív politikus, aki könyvet csak messziről látott. Gondoltam, megmutatom neki, milyen csodákra képesek a szavak, és kéthetente küldtem neki egy-egy könyvet. Míg ő válaszra sem méltatott, az amerikai elnök levélben köszöni meg az élményt - ezt nevezem én látványos kontrasztnak.
MN: Milyen könyveket küldött neki?
YM: 101 könyvet küldtem, fent van valamennyi a www.whatisstephenharperreading.ca oldalon. Igyekeztem rövid, 200 oldal körüli, cselekményes regényeket küldeni, amik még egy elnök életébe is beleférnek, de verseket, színdarabokat is küldtem.
MN: Fontos, hogy a miniszterelnök olvasott ember legyen? Nem túl nagy elvárás ez egy politikussal szemben?
YM: Ha meg akarod ismerni egy másik ország történetét, nincs jobb forrás az irodalomnál. A tényeket számos forrásból ki lehet bogarászni, ott vannak például a történelemkönyvek, de ha meg akarod ismerni például a 19. századi oroszokat, akkor Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Turgenyevet vagy Gogolt kell olvasnod. Ha egy politikus nem vett a kezébe könyvet, akármilyen rendű-rangú irodalmat, amióta elvégezte az iskoláit, én tartok attól az embertől. Bele se merek gondolni, hogy egy ilyen alak mit gondolhat a világról. Ugye, önöknek volt egy elnökük, Árpád, aki a börtönben angolból fordított?
MN: Göncz Árpád...
YM: Igen, ő. Hogy milyen elnök volt Árpád, azt nem tudom, de politikusként sokkal inkább megbízok egy ilyen emberben, valakiben, akinek köze van az irodalomhoz, mint egy idiótában, aki az elnöki székben pöffeszkedve azt gondolja, mindent tud a világról.
MN: Utoljára 2010-ben jelentkezett regénnyel. A Beatrice and Virgil két kitömött állatról szól: Beatrice egy szamár, Virgil egy majom, mindez egy holokausztregényben. Hogy is van ez?
YM: A legtöbb holokausztról szóló regény szépirodalomnak álcázott tényirodalom, zsidókról és nácikról szóló, '33 és '45 között játszódó történet. De hol vannak a metaforák, hol a képzelet játéka, a fikció? Mintha félnénk a fikciós regény eszközeivel élni, amikor a holokausztról van szó. Megpróbáltam úgy beszélni a holokausztról, hogy szó sem esik a holokausztról. Persze nem én voltam az első, aki nem a bevett utakon indult el; ezzel kísérletezett Roberto Benigni Az élet szépben vagy David Grossman híres regényében (See Under: Love - a szerk.). És persze ott van Kertész Imre, aki a Sorstalansággal valami egészen újat hozott. Az én regényemben nincsenek se zsidók, se nácik, merő fikció, ha úgy tetszik, játék az egész. Kaptam is érte hideget-meleget, megkaptam én is, hogy trivializálom a holokausztot. Voltak pozitív kritikák is, de a többség utálta, mit utálta, gyűlölte a könyvet. Még most is, ha a holokausztról esik szó, a levegő azonnal megtelik feszültséggel, mindenki óvatosan kezd fogalmazni, nehogy valami rosszat mondjon. Tízévente egyszer megjelenik egy komoly, nagy film vagy egy komoly, nagy könyv, amiről beszélni kell, amit megkönnyezünk, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is felejtjük az egészet. Ugyanez történik, amikor koncentrációs táborokat látogatunk; megnézzük Auschwitzot és megrendülünk, másnap viszont már Krakkó nevezetességeiről áradozunk. A holokauszt nem része a hétköznapjainknak, pedig azt gondolom, annak kéne lennie.
Borítókép: Shane Lin/Flickr
