Lanegant és zenekarát a színpadon fél tucat kék és vörös lámpa világítja meg, vagy inkább tartja mindvégig sűrű félhomályban; a zenészek arcát csak akkor látni, ha valaki a telefonja vakujával feléjük villant. A színpad közepét uraló Lanegan sötét hegyként tornyosul a hajót repedésig megtöltő közönsége elé, amelyhez egyetlen szót sem szól a kilencven végigjátszott perc során. A metakommunikáció kiiktatása a koncert nyitányánál, amikor csak ő és a gitárosa van jelen, hogy kettesben eljátsszanak néhány komor és emelkedett, ízig-vérig amerikai posztcountry/pszeudoblues tételt, képes hozzátenni az összhatáshoz, később azonban, a zenei textúra színesedésével már inkább kétlépésnyi távolságot teremt a dalok és a befogadók között, mely utóbbiak lelkesedése így is végig töretlen, csak sosem éri el azt a tetőpontot, amelyre az első percekben még szemlátomást valós esély mutatkozott.
Egyébiránt a zenekar igen jó formában van. Mark Lanegan dalainak egységesen borongós a hangulata, stiláris szempontból viszont elég nagy ugrások vannak a számok között, ezeket a kanyarokat pedig a mostani zenészei jobban veszik, mint azok, akikkel két évvel ezelőtt lépett fel ugyanitt. Különösen sok múlik Jeff Fiedler gitároson, aki a Quiver Syndrome izmos akkordjait (és a refrén stonesos vokálját) vagy a One Way Street whiskeyben megforgatott hangjait éppúgy hibátlanul hozza, mint azokat a dark wave-es lebegéseket, amelyekre az új lemez, a Phantom Radio dalai épülnek. Utóbbiak az effektekkel finoman megbolondított gitározás miatt magabiztosan életre kelnek a színpadon még akkor is, ha elektronikusabb alapokkal különlegesebbek lehetnének – talán majd a következő körben. A legforróbb hullámok mégis a Greg Dulli által írt Deepest Shade közben érik el a közönséget, amikor az énekes a szomorú szerelmi balladák műfajában két-három mondattal eljut Nick Cave szintjéig, majd a refrén közben magabiztosan elindul onnan egyenesen fölfelé.
A38 hajó, február 23.
