Koncert

Mark Lanegan

  • - greff -
  • 2015. március 26.

Zene

Lanegant és zenekarát a színpadon fél tucat kék és vörös lámpa világítja meg, vagy inkább tartja mindvégig sűrű félhomályban; a zenészek arcát csak akkor látni, ha valaki a telefonja vakujával feléjük villant. A színpad közepét uraló Lanegan sötét hegyként tornyosul a hajót repedésig megtöltő közönsége elé, amelyhez egyetlen szót sem szól a kilencven végigjátszott perc során. A metakommunikáció kiiktatása a koncert nyitányánál, amikor csak ő és a gitárosa van jelen, hogy kettesben eljátsszanak néhány komor és emelkedett, ízig-vérig amerikai posztcountry/pszeudoblues tételt, képes hozzátenni az összhatáshoz, később azonban, a zenei textúra színesedésével már inkább kétlépésnyi távolságot teremt a dalok és a befogadók között, mely utóbbiak lelkesedése így is végig töretlen, csak sosem éri el azt a tetőpontot, amelyre az első percekben még szemlátomást valós esély mutatkozott.

Egyébiránt a zenekar igen jó formában van. Mark Lanegan dalainak egységesen borongós a hangulata, stiláris szempontból viszont elég nagy ugrások vannak a számok között, ezeket a kanyarokat pedig a mostani zenészei jobban veszik, mint azok, akikkel két évvel ezelőtt lépett fel ugyanitt. Különösen sok múlik Jeff Fiedler gitároson, aki a Quiver Syndrome izmos akkordjait (és a refrén stonesos vokálját) vagy a One Way Street whiskeyben megforgatott hangjait éppúgy hibátlanul hozza, mint azokat a dark wave-es lebegéseket, amelyekre az új lemez, a Phantom Radio dalai épülnek. Utóbbiak az effektekkel finoman megbolondított gitározás miatt magabiztosan életre kelnek a színpadon még akkor is, ha elektronikusabb alapokkal különlegesebbek lehetnének – talán majd a következő körben. A legforróbb hullámok mégis a Greg Dulli által írt Deepest Shade közben érik el a közönséget, amikor az énekes a szomorú szerelmi balladák műfajában két-három mondattal eljut Nick Cave szintjéig, majd a refrén közben magabiztosan elindul onnan egyenesen fölfelé.

A38 hajó, február 23.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.