Koncert

Mark Lanegan

  • - greff -
  • 2015. március 26.

Zene

Lanegant és zenekarát a színpadon fél tucat kék és vörös lámpa világítja meg, vagy inkább tartja mindvégig sűrű félhomályban; a zenészek arcát csak akkor látni, ha valaki a telefonja vakujával feléjük villant. A színpad közepét uraló Lanegan sötét hegyként tornyosul a hajót repedésig megtöltő közönsége elé, amelyhez egyetlen szót sem szól a kilencven végigjátszott perc során. A metakommunikáció kiiktatása a koncert nyitányánál, amikor csak ő és a gitárosa van jelen, hogy kettesben eljátsszanak néhány komor és emelkedett, ízig-vérig amerikai posztcountry/pszeudoblues tételt, képes hozzátenni az összhatáshoz, később azonban, a zenei textúra színesedésével már inkább kétlépésnyi távolságot teremt a dalok és a befogadók között, mely utóbbiak lelkesedése így is végig töretlen, csak sosem éri el azt a tetőpontot, amelyre az első percekben még szemlátomást valós esély mutatkozott.

Egyébiránt a zenekar igen jó formában van. Mark Lanegan dalainak egységesen borongós a hangulata, stiláris szempontból viszont elég nagy ugrások vannak a számok között, ezeket a kanyarokat pedig a mostani zenészei jobban veszik, mint azok, akikkel két évvel ezelőtt lépett fel ugyanitt. Különösen sok múlik Jeff Fiedler gitároson, aki a Quiver Syndrome izmos akkordjait (és a refrén stonesos vokálját) vagy a One Way Street whiskeyben megforgatott hangjait éppúgy hibátlanul hozza, mint azokat a dark wave-es lebegéseket, amelyekre az új lemez, a Phantom Radio dalai épülnek. Utóbbiak az effektekkel finoman megbolondított gitározás miatt magabiztosan életre kelnek a színpadon még akkor is, ha elektronikusabb alapokkal különlegesebbek lehetnének – talán majd a következő körben. A legforróbb hullámok mégis a Greg Dulli által írt Deepest Shade közben érik el a közönséget, amikor az énekes a szomorú szerelmi balladák műfajában két-három mondattal eljut Nick Cave szintjéig, majd a refrén közben magabiztosan elindul onnan egyenesen fölfelé.

A38 hajó, február 23.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.