Koncert: BB (A Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye)

  • Péteri Lóránt
  • 2002. május 16.

Zene

Bartókot és Brucknert játszott május 11-én este a Fesztiválzenekar a Zeneakadémián: a Zenét és az 5. szimfóniát. Nem kell feltétlenül erőltetni az egy koncerten elhangzó művek közti kapcsolatok keresését - de a műsorait általában elég koncepciózusan szerkesztő Fesztiválzenekar esetében az ember még ürügyet is találhat arra, hogy engedjen ennek a kísértésnek. Különösképpen akkor, ha a program két azonos műfajú darab korántsem magától értődő egymás mellé állításával szinte fel is szólít erre. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára szimfóniaszerűsége, ha beszélünk róla: közhely. Az viszont az előadók számára nagyon is megfontolandó kérdés, hogy a darabot a bartóki klasszicista modernitás kvintesszenciájaként, letisztult zenei szerkezetek és egyfajta természeti objektivitás megtestesüléseként tárják-e elénk, vagy ehelyett/ emellett annak a 19. századi szimfonikus hagyománynak a fényében mutatják fel, amely Bartók zenei szocializációjának közege volt. Úgy tűnt, hogy a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar interpretációját az utóbbi cél határozta meg. De a karakterek megragadásában és a fokozások felépítésében romantikusnak bizonyuló előadás azért elég nyitott és részletező maradt ahhoz, hogy ne tagadja meg a mű stílusának és hangzásvilágának kiérlelt komplexitását. Más kérdés, hogy ebben a törekvésben mintha nem állt volna mindvégig a zenekar rendelkezésére a náluk máskor oly természetesnek tűnő biztonságérzet.
Bartókot és Brucknert játszott május 11-én este a Fesztiválzenekar a Zeneakadémián: a Zenét és az 5. szimfóniát. Nem kell feltétlenül erőltetni az egy koncerten elhangzó művek közti kapcsolatok keresését - de a műsorait általában elég koncepciózusan szerkesztő Fesztiválzenekar esetében az ember még ürügyet is találhat arra, hogy engedjen ennek a kísértésnek. Különösképpen akkor, ha a program két azonos műfajú darab korántsem magától értődő egymás mellé állításával szinte fel is szólít erre. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára szimfóniaszerűsége, ha beszélünk róla: közhely. Az viszont az előadók számára nagyon is megfontolandó kérdés, hogy a darabot a bartóki klasszicista modernitás kvintesszenciájaként, letisztult zenei szerkezetek és egyfajta természeti objektivitás megtestesüléseként tárják-e elénk, vagy ehelyett/ emellett annak a 19. századi szimfonikus hagyománynak a fényében mutatják fel, amely Bartók zenei szocializációjának közege volt. Úgy tűnt, hogy a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar interpretációját az utóbbi cél határozta meg. De a karakterek megragadásában és a fokozások felépítésében romantikusnak bizonyuló előadás azért elég nyitott és részletező maradt ahhoz, hogy ne tagadja meg a mű stílusának és hangzásvilágának kiérlelt komplexitását. Más kérdés, hogy ebben a törekvésben mintha nem állt volna mindvégig a zenekar rendelkezésére a náluk máskor oly természetesnek tűnő biztonságérzet.

Ha Bartókkal kapcsolatban a 19. századi hagyomány szerepéről beszélünk, úgy okkal gondolhatunk egyrészt Beethovenre, másrészt pedig a századvég délnémet-közép-európai zenei világára. Ez utóbbi nehezen képzelhető el Anton Bruckner nélkül, noha közte és Bartók között amúgy bajos lenne közvetlen kapcsolatot kimutatni. Ezen a koncerten viszont az a benyomásunk támadhatott, hogy az 5. szimfónia szerepe Bruckner életművén belül valami hasonlót képvisel, mint Bartókéban a Zene. A struktúraorientáltság, a személyes stílus jegyeinek koncentrált, ha úgy tetszik, megalkuvásmentes, de egyúttal reprezentatív és mindemiatt szinte személytelenségbe átcsapó érvényesítése az, ami tán rokonítja ezeket a műveket. Az már a két komponista egyéniségén és stílusán múlik, hogy míg ez a következetesség Bartóknál ún. kristályosodott klasszicizmushoz, addig Brucknernél az életmű egyik legbizarrabb, mondhatni legőrültebb darabjához vezet. Bruckner naiv provokativitását itt még nem korlátozza a kései szimfóniák sokszor megkapóan olvadékony dallamossága, wagneres és bécsies dekadenciája. A mozaikszerű építkezés, a zenei történések látványos megakadásai és önkényes folytatásai, a mániákus motívumismétlések és visszatéréses formaszerkezetek, a nagy katolikus áhítat hangjainak és a gyakran komikusan kiélezett ellenpontos témafeldolgozásoknak az együttes jelenléte - mindez a maga alázatos gátlástalanságával olyasmit eredményez, amitől nehezen vonhatjuk meg a nagyság attribútumát. Erről győz meg mindenesetre az olyan előadás, amely jó arányérzékkel megfelelő feltételeket biztosít ahhoz, hogy a mű megszólítson bennünket. Fischer és zenekara örvendetes megtervezettséggel navigált a sajátosan bruckneri "bizarriák" és a 19. század végi szimfonizmus lágyabb hangzásai között; kellőképpen kiélezte a forma zéróponthoz való visszatéréseit, de a feszültség fenntartásával ebből erőt is tudott meríteni. És bármily közhelyszerűen hangozzék is, fenn tudta tartani az egyensúlyt a zenekari hangzásban, mindenekelőtt a rezek és a vonósok között, márpedig ez a Bruckner-játék sine qua nonja. Mindehhez azért hozzá kell tenni, hogy a szimfónia sem azon a perfekciós szinten szólalt meg, amely a legigazibb Fesztiválzenekar-koncertek sajátja: bizonytalan belépésekből és fúvósgikszerekből többet hallottunk annál, hogysem említés nélkül hagyjuk őket.

Péteri Lóránt

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.