Újságíró
2022 óta ír a Magyar Narancsba: általában zenéről, általánosan kultúráról.
Megjárta a világ jelentős operaszínpadait, most két szerepet is visz a Budapesti Wagner-napokon. Azt mondja, a jó hang manapság csak belépő a szakmában, jó megjelenést, nyelvtudást is elvárnak – továbbá türelemre is szükség van.
A későn érő zeneszerző 1879-ben, negyvenhat évesen komponálta első hegedű-zongora szonátáját egy itáliai utazás után.
Csúnya, idegen, nem lehet fütyülni, még szeretni sem nagyon – ilyen képzetek és tévképzetek élnek a kortárs zenéről. És ki hibáztatná az így vélekedőket?
A négykezes zongorázás talán a kamaramuzsikálás legbensőségesebb formája: a két előadó nemcsak a zeneművet, hanem a kottát és a hangszert is megosztja egymással.
„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.
Két nagyszabású, késő és posztromantikus mestermű szerepel a fiatal magyar vonósnégyes lemezén: Dmitrij Sosztakovics és César Franck zongorás kvintettjei a huszonöt éves Magyar Valentin közreműködésével.
Jonathan Haidt új könyve szerint a pokolba vezető út okostelefonnal van kikövezve, a Z generáció mentális rosszulléte pedig nem misztikus sorscsapás, hanem a digitális világ szabályozatlansága és a valóság túlszabályozása okozza.
