Jori Hulkkonen alighanem az egyik legismertebb arc a nemzetközi techno-elektro világban, ráadásul éveken át Finnország egyik első számú kulturális exportcikkének is számított. Visszatérő formula, hogy megjelenései számával csak álneveinek változatossága kelhet versenyre - legtöbben tán a Tigával közös kollaborációkban használt Zyntheriust ismerik (lásd a Sunglasses At Night című Corey Hart-feldolgozást), ami már csak abból a szempontból is fontos, hogy itt tárgyalt albuma is Tiga Turbo nevű kiadójánál jött ki. Hulkkonen persze előszeretettel épít saját hagyományaira: az új album nyitó számát éneklő Jerry Valuri például az utóbbi évtized valamennyi Hulkkonen-anyagán feltűnt, sőt vele három éve egy saját közös elektro/szintipop lemezt is kiadott a vajkezű finn producer: a Processory kódnevű projekt mérsékelt sikere egyszeri próbálkozás is lehetett volna, ám mára kiderült, hogy a sokrétű érdeklődésű majsztró egyik lehetséges jövőbeli pályáját jelöli ki. A Man From Earth szerzeményeiben minden értelemben összeérnek az őt befolyásoló zenei hatások és az általa előszeretettel művelt stílusok - a kora nyolcvanas évek poszt-new wave elektronikájától a detroiti iskolán át a kora kilencvenes évek acid-house hullámáig meg a most záruló évtized megannyi szinkretikus, minimalista és maximalista műfajáig. Ennek megfelelően sompolygó, savazós darab után simán következhet euforikus ős tech/house, majd egy dallamdús elektropop az új felfedezett, alant még méltatandó Villah Nah előadásában (Re: Last Year). A vokálhasználat ezúttal tán viszszafogottabb, néhol kicsit a kelleténél hatásvadászabb is az anyag - ha nem is kiemelkedően klasszis, de azért egyenletesen magas színvonalú albumot hallhatunk, amelyen végig ott a markáns, jól felismerhető kéznyom.
*
A Villa Nah fiatal, de máris tisztes hype-pal övezett helsinki duó (képünkön). Bemutatkozó lemezük társproducere volt Hulkkonen - ám ha van is érintkezés a két zeneanyag között, az csupán távoli rokonság. Juho Paalosmaa és Tomi Hyyppä egyértelműen megszállottja ama idők (a kora nyolcvanas évek) melódiákban és érzelmekben gazdag elektropopjának, amikor egy előadó nem szégyellt olyanokat énekelni, hogy Dancing With Tears In My Eye (mint tette azt az Ultravox 1984-ben). Mindez első pillantásra morbid ihletforrásnak tűnik (bár az utóbbi évek meghozták az említett, sokak számára obskúrus zenék szinte teljes körű rehabilitációját), ám a két tehetséges finn saját önálló univerzumot épít fel a kattogó géphangok, archív szinti-hangszínek és behízelgő dallamok házasításából. Ehhez persze az is kellett, hogy szépen összerakjanak egytucatnyi jól megcsinált, egyáltalán nem egy kaptafára készült hangulatos popdalt, melyek úgy emlékeztetnek az elődökre, hogy közben érzékelhető az időbeli distinkció, s mindaz, amin átszűrték inspirációikat. Az Origin takarékos terjedelmű, ügyesen megszerkesztett album, amit egyhuzamban is nyugodtan befogadhatunk, ráadásul kreatívan frissíthető vele a retrodiszkók és nosztalgia-házibulik jórészt OMD-, Visage-, Gary Numan- és Human League-szerzeményekből álló műsora is.
Turbo/Neon Music, 2009; Keys Of Life/Deep Distribution, 2010
