Önmagában az a tény, hogy egy filmrendező úgyszólván titokban végigfényképezett ötven évet, kevéssé meglepő a médiumok kézenfekvő átjárhatósága miatt. Egyszer előkerülnek a képek, és kiderül, hogy a fényképezés kiegészítő tevékenység volt a mozgókép domináns elevensége mellett, és hogy a dokumentumjellegű fotó csupán manuális levezetés a rendező szabadon maradt alkotói kapacitása számára. Előfordul ugyanez írókkal, akik a maradékot a vers lazább anyagába építik bele, és nagyszerűen alkalmazkodnak a másféle szövegtempóhoz, időbeliséghez, de attól még prózaírók maradnak, és nem lesz belőlük költő.
Gothár Péter kiállítása ezeknek az előítéleteknek a cáfolata. A Fugában bemutatott mintegy száz, változó méretű, szépen rendezett, kasírozott fénykép olyan gazdag fotóséletművet sejtet, amely önmagában is megállja a helyét, függetlenül a rendező egyéb tevékenységétől. A képek nem a filmes tevékenység kiegészítő melléktermékének tűnnek, hanem minden esetben gondosan megkomponált, a fényképezéssel való kísérletezés frissességét megőrző, a fény és az idő alapelemeivel bámulatosan bonyolult harmóniában lévő, autonóm művek.
Ami mediálisan mégiscsak meglepő, az az, hogy a fényképek belső ideje, az ábrázolás fény-árnyék dinamikája, a látvány optikai felbontása, a pixeleknek a festékpöttyökhöz való közelítése sokkal inkább a festészeti látásmóddal rokonítható. Gothár felvételei olyanok, mintha a hiperrealista festészet kifordításai volnának, ami egyszerre lehet utalás a fotótörténet őskorának kulcsfontosságú kérdésére, a festészettel való rivalizálásra, és felfoghatók egyfajta festészetparódiaként is. A rivalizálás legutolsó nagy fázisában ugyanis a festészet akart fotónak látszani, most viszont úgy tűnik, hogy a mediális verseny teljesen értelmét vesztette, mert kiderült, hogy az erőviszonyok meglehetősen kiegyenlítettek. A fotó képes arra, amire a festészet, és fordítva.
A kiállítás ugyanakkor bővelkedik festészeti, illetve festészettörténeti utalásokban. Az első terem, nevezzük a kísérletezés bemutatótermének, fázisképekben mutatja be Gothár munkamódszerét, amely az idővel és a fénnyel van szoros kapcsolatban. A tengerparti város mint helyszín a XIX. század végének, a XX. század elejének egyik toposza, a szabad idő eltöltésének és a fényviszonyok analízisének a területe. Gothár egy állandó motívum kiválasztásával, amely ebben az esetben a hideg, mesterséges fényű, kétkarú utcai lámpa, az állandó és a változó elemek (a környezet színei, az emberalakok változó mozgása) közötti konfliktust írja le. Egyrészt. Másrészt a más-más napszakokban készült felvételeket a valóság változó képe hívja elő, és mintha a fényképezést nem lehetne abbahagyni, a képek tömegéből áll össze a hely valóságos, egyszeri tapasztalat útján föl nem fogható portréja. Az élesség állításával, a színek kiiktatásával változik a kép ideje, és a fényképezés alaptermészetének ellentmondva függetlenedik az eredeti látványtól.
Az alkotó filmes hátterét figyelembe véve a sorozatokból meglepő módon nem következik narratív jelleg. Minden egyes kép önmagáért van, együttesen pedig nem keltik a történetmondás benyomását. Még akkor sem, amikor szorosan egymás mellé rendeződnek, mint a fekete-fehér, épületbelsőből fotózott, keskeny szalagcsíkká összeálló sorozaton. Éppenséggel az orosz konstruktivista képépítkezésre és a harmincas évek fényképészetének fény-árnyék kontrasztokra épülő látásmódjára utalnak vissza. A modernista épület oszlopai és a közéjük ékelődő vízszintes korlátsávok a konstruktivista festmény függőleges és vízszintes elemeinek feszültségéből származó alapsémát használják föl, az absztrakció végtelen variációs lehetőségével.
A nagyterem kevésbé homogén tematikai vagy technikai szempontból, itt a változatosság a fő elem. Előkerülnek portrék, életképek és városképek, belőlük áll össze egy-egy nagyobb csoport. A filmes gyakorlat a portré műfajának megközelítésében érvényesül leginkább: bármelyik elképzelhető olyan állóképként, amely a személyiséget igyekszik föltárni: például a félhomályban tartott női portré származhatna a Megáll az idő korszakából. Varró Dániel barátságosan ironikus portréja az arcnak csak azt a részét használja föl, amelyet lenyűgöző és mulatságos bonyolultsággal hálóz be a nem mindennapi hajmennyiség a nem mindennapi fényben. Lágy ezüst drótok. A fény természetes látványmanipulációja iránti fogékonyság sorra megmutatkozik a képeken, a kép terének tágítása vagy szűkítése, a sík felület, mondjuk asztallap átváltozása vagy átlényegülése révén, melynek során szilárd testből anyagtalan matériává alakul egészen az olyan játékokig, amikor a mögöttes fény hatására az emberi fül vörösen izzó csóvává változik.
Gothár a hosszabb-rövidebb exponálással és a fókusz változtatásával elképesztő felületeket hoz létre. A természeti jelenségeket, az esőt, a havat eszközként használja a képi dinamizmus érzékeltetéséhez, és az eleve elmosódott alapfelületet vagy teljesen absztrakt látvánnyá szaggatja szét, vagy kitolja egy másik valóságba, és függőlegesen érvényesülő ritmust ad neki. Csöndesen legelésző lovak esetében ez az abszurd vertikális mozgás egészen döbbenetes látványt nyújt. De ha csak egyszerű üvegablak, lecsorgó esővel, valahol New Yorkban, az is épp elég.
Fuga - Budapesti Építészeti Központ, megtekinthető május 17-ig.
