Nekünk Mohács kell – csak nem úgy

  • narancs.hu
  • 2024. augusztus 31.

Kultúra

Másképp kellene nézni a mohácsi csatára és nagyjából az egész magyar történelemre, mint ahogy eddig néztünk. 

Augusztus 29-én volt a mohácsi csata 498. évfordulója, erre emlékezve pedig időszerű volna átértékelni azt, hogy mit gondolunk erről a csatáról, a magyar történelemről és saját magunkról, nem különben pedig azokról, akik a biztos halál tudatában álltak a török hadsereg elé. Varga Szabolcs, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa a mohácsi síkon mondott beszédet, nem véletlenül. Rendkívüli régészeti munkát folytatnak ugyanis a szakemberek az egykori csatamezőn: tömegsírokat tárnak fel, emberek, családok, települések történetét ismerik meg.

A munkálatok azért is rendkívüliek, mert viszonylag ritkán lehet feltárni ilyen leletekben és emlékekben gazdag területet úgy, hogy pontosan tudni lehet, mi történt ott, mikor és miért. És persze azért is rendkívüli, mert ezek az emberek, ezek a halottak megérdemlik, hogy ne úgy emlékezzünk róluk, ahogy az iskolában tanultuk: mint szedett-vedett társaság, akiknek foglamuk sem volt semmiről, ahogyan a stratégiával nem rendelkező királynak sem.

Minderről szó sem volt, írja Varga. Nem igaz, hogy a magyar hadsereg szedett-vedett volt, nem igaz, hogy a széthúzás, a gyűlölködés jellemezte a vezérkart és az arisztokráciát és az sem igaz, hogy a nyugatnak nevezett valami cserben hagyta volna a magyar királyságot. A valóság az, hogy a mohácsi csatában felvonult magyar – és mindenféle más nációból álló – hadsereg a kor legjobban felszerelt, legerősebb és legnagyobb serege volt. Sehol Európában nem tudtak volna ilyen sereget felállítani. Csak éppen egy olyan sereggel állt szemben ez a csapat, amihez nem volt fogható a világon. Sokszoros túlerő, kiapadhatatlan forrás, képzett katonák. A mohácsi mezőn nem balfékek szaladgáltak fel és alá, hanem katonák mentek csatába annak biztos tudatában, hogy meg fognak halni. Nem volt más választásuk.

Önmagában ez is nagyon komoly váltás az iskolai narrációhoz képest, ennél azonban továbbmegy Varga Szabolcs. A magyar történelmet úgy is lehet nézni, ahogy általában nézzük: vesztes csaták, rossz döntések, rossz oldalon állás, traumák. Meg úgy is lehet nézni, hogy volt itt tatár, török, Habsburg, szovjet, mind elment vagy eltűnt, a magyarok pedig még mindig itt vannak. Sehol sincsenek a tatárok, eltűntek a Habsburgok, felbomlott a Szovjetunió. És egyetlen világbirodalom sem tudta megtörni a magyarokat, nem törökösödött el 150 év alatt, nem németesedett el több száz év alatt. Ugyanaz a kultúránk, ugyanaz a nyelvünk. És ez egyebek mellett az olyan hősöknek köszönhető, akiknek a sírját most tárják fel Mohácsnál.

A teljes beszéd itt olvasható.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.