Irak: Lesz-e háború?

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
2002/34. (08. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lapzártáig még nem dőlt el, lesz-e háború Irak ellen. Igazságérzetünk úgy diktálná, hogy már most is későn kezdődne az akció Szaddám Huszein eltávolítására. A reálpolitika azonban afelé mutat, hogy Irak újjáválasztandó elnöke ezúttal is megússza.

Lapzártáig még nem dőlt el, lesz-e háború Irak ellen. Igazságérzetünk úgy diktálná, hogy már most is későn kezdődne az akció Szaddám Huszein eltávolítására. A reálpolitika azonban afelé mutat, hogy Irak újjáválasztandó elnöke ezúttal is megússza.Ha idősebb George Bush és Colin Powell 1991-ben határozottabbak lettek volna, akkor Irak elnökét ma bizonyosan nem Szaddám Huszeinnek hívják, sőt nagy valószínűséggel a jelenleg is regnáló diktátor már rég nincs az élők sorában. Idősebb Bush és Powell azonban 1991-ben még úgy érezték, nem kívánnak mások akarata ellenére történelmet csinálni, a vereség után meg Szaddámot úgyis elviszi az ördög. Nem vitte, helyette megkezdődött az immár tizenegyedik évébe forduló provizórium. Szaddám Irakja elszigetelődésben, nemzetközi embargó alatt tengeti korlátozott szuverenitású mindennapjait, ez azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy félreállíthassák a diktátort. Az országon belül Szaddám pozíciói máig kikezdhetetlenek.

A hadjárat igazi tétje

nem az, hogy az amerikai haderő képes-e újabb vereséget mérni Irakra, hanem hogy milyen indokkal és milyen céllal győzze le. A nemzetközi jog szerint erre az adhatna némi alapot, ha Irak nem működik együtt az Egyesült Nemzetekkel, azonban - nyilvánvalóan a katonai fenyegetés árnyékában - éppen most bizonyul készséges és kezes báránynak, ENSZ-nagykövete nem habozott bejelenteni, hogy tisztelettel várják a fegyverzetellenőröket, nekik ugyan nincs mit rejtegetni. Ez természetesen kétséges, de csak úgy, gyanú alapján nem lehet egy országot megtámadni. Ugyanez áll az ifjabb Bush által kitalált "gonosz tengelyre". Meg lehet bélyegezni egyes, nyilvánvalóan nem szimpatikus rezsimeket, azonban hadat indítani ellenük ez édeskevés. A világ pedig eleve nem látszik lelkesedni egy amerikai csapásért. Azok az arab szövetségesek, amelyek 1991-ben még készséggel támogatták Amerikát a Kuvaitot lerohanó Szaddám ellen, ma aligha fognak kiállni Irak ellen az emberi jogokra hivatkozó Amerika mellett. A helyzetet tovább nehezíti a közel-keleti válság ismételt kiéleződése. Miközben a kilencvenes évek elején úgy tűnt, hogy Izrael és arab szomszédai lassan, de biztosan rendezik a viszonyukat, addig ma mindkét oldalon a szembenállásban érdekeltek a hangadók. Ez nyilvánvalóan kedvez annak az iraki rabulisztikának, amely a palesztin földön megsértett összarab érdek védelme mögé rejti a hétköznapi terror rezsimjét. A szavakban Washington elkötelezett szövetségesének számító EU a közös külpolitika szintjén köszöni, nem kér az akcióból. Egyfelől, az EU külpolitikája még mindig inkább hajlik a tesze-tosza kompromisszumkeresésre, mint az érdekek kemény képviseletére. Másfelől, az európaiaknak legalább annyira böki az oldalát az amerikai szuperhatalmi arrogancia, mint Irak urának embertelensége. Sőt, kifejezetten rühellni látszik a már az afganisztáni akció során viselni kényszerült szerepét, amelyet a fanyar angol humor a "distinguished payer" kifejezéssel írt le, arra utalva, hogy Washington készségesen elfogadja az európai pénzeket, esze ágában sincs azonban szövetségesként viselkedni. Nyugat-Európa vonakodását más szempontból az is érthetővé teszi, hogy az országot az Irán elleni háború során leginkább francia és német vállalatok szerelték fel haditechnikával, mégpedig a biztos győzelem reményében, hitelbe. Futnak tehát a pénzük után, miközben kénytelenek szembenézni azzal, hogy ők szállították azokat a berendezéseket, amelyek lehetővé tették Szaddám számára, hogy legyen vegyi fegyvere, és az atombomba közelébe jusson. Ráadásul a nyugat-európai vállalatok annyiban sem hibáztathatók, hogy ők még az iráni rezsim ellen küzdő, tehát a nyugati világrend szövetségesének számító Szaddámot támogatták. "vatosak az afganisztáni akciót pártoló britek is. Ami az ország belső helyzetét illeti,

Szaddám pozíciói

kikezdhetetlenek. Ellenzék nincs. Ha bárki vállalná az ellenzék szerepét, annak szembe kellene néznie azzal is, hogy - a Milosevic utáni Jugoszláviához hasonlóan - az ország likvidátorának szerepét kell eljátszania. Jugoszlávia és Irak között azonban lényegi különbség, hogy előbbiben, lévén szövetségi állam, elvben adottak egy leendő szerb és montenegrói államiság keretei. Irakban erről szó sincs. Ráadásul a lakosság, amely kénytelen volt elviselni a tizenegy éves embargó és korlátozott szuverenitás okozta szenvedéseket, erőfeszítései nyilvánvalóan felesleges voltával is szembe kellene nézzen. Mindezek ellenére Szaddám nem népszerű. Alattvalói gyűlölik, és félnek tőle, csak éppen nem tudják, hogyan szabaduljanak meg tőle, s mihez kezdjenek a bukása után.

Szaddám jelenleg a miniszterelnök, a köztársaság, a forradalmi parancsnokság elnöke, és az egyedül engedélyezett Baath Párt elnöke. Az 1979-ben hatalomra került tikriti parasztfiú egyedüli célja maga a hatalom. Reálpolitikus eszmék nélkül. Hatalmi technikájában Sztálin és a

Sztálin nyomán

létrejött kelet-európai rendszerek tanítványának tekinthető, titkosszolgálatát is azok képezték ki. Módszereiket sikerült tökéletesen az iraki viszonyokhoz alkalmaznia. Az ellenfele sohasem egy személy, hanem mindig egy egész csoport. Nagycsalád, törzs, nemzetiség. Sztálin nemcsak elméleti példaképe (a hírek szerint egész könyvtára van az egykori szovjet diktátorról), de életútjuk is sokban hasonló. A Tikrit melleti Al-Audzsa falujából származó nyomorult, aki ifjúkorában olyasmivel tengette életét, amit ma megélhetési bűnözésnek hívnánk, a Baath Párt kebelén nőtt fel, lett verőlegényből és bérgyilkosból a titkosszolgálat főnökévé. Ezen az úton vált az arab világban kivételes tehetségű szervezővé. 1959 óta számos elődjét szolgálta ki, s állította félre. Hatalma alapvetően törzsi jellegű. Embereit az egyszerű megélhetésen kívül hagyományos törzsi-rokoni szálak is kapcsolják hozzá. Egy kivétel, a jelenlegi miniszterelnök, Tárik Aziz, ő keresztényként hű 1979 óta a vezérhez. Továbbá nyilvánvalóan biztosítja az iraki keresztény közösség hűségét is. A másik példaképe Nasszer, akinek Egyiptomába menekült, miután 1959-ben részt vett az Irak akkori erős embere, Abdulkarim Kasszem tábornok elleni, akkor még sikertelen puccskísérletben. Ugyanakkor már 1959-ben jó kapcsolatot épített ki a kairói egyiptomi követséggel és a CIA-vel. Amerikai segítség nélkül nem következhetett volna be Kasszem megbuktatása 1963 áprilisában. Májusban Szaddám is hazatért Kairóból, azonban még mindig csak a titkosszolgálat verőembereinek egyike maradt. 1968-ban újabb puccs következett Irakban, s ez már naggyá tette. Irak, amely az olajon kívül az északi kénlelőhelyek okán is fontos volt az amerikaiak számára, 1972-ig nem szovjet, hanem amerikai orientációt követett. Szaddám szélsebesen emelkedett a ranglétrán. 1979-ben látta elérkezettnek az időt, hogy félretéve Ahmad Haszan al-Bakr köztársasági elnököt, immáron nyíltan a kezébe vegye a hatalmat. 1980-ban, az Irán elleni háború megindításakor már a Nyugat és a szovjetek közös támogatását élvezte. Továbbá a saját népéét is, hiszen a sah idején regionális középhatalom szerepében tetszelgő Irán több alkalommal porig alázta instabil szomszédját. Megfosztotta a Satt el-Arab vízi útjától, s ügyesen használta ki ellene az északi kurdokat. Miután 1975-ben az iraki fél lemondott a Satt el-Arab használatáról és ezáltal a közvetlen tengeri kijáratról, Irán kifarolt a kurdok mögül, akiket éppen Szaddám Huszein csillapított le 1977-ben, egy széles körű autonómia ígéretével. Időközben az olajjövedelmek a jólét csillogásával kápráztatták el az irakiakat. A pénzt viszont elvitte a háború és Szaddám.

Túl azon, hogy Szaddám személyében ismét egy olyan közel-keleti politikai bűnözőt üdvözölhetünk, akit az Egyesült Államok segített magasra jutni, valószínűleg megint a kurdok lesznek azok, akik megmentik. Nem mintha szeretnék, hiszen kuvaiti kalandja előtt Szaddám már kiadós népirtást végzett a megbízhatatlannak, Irán titkos támogatóinak tartott

kurdok között,

az ország északi részén, a kurdokkal elegyesen lakó türkménekkel már korábban leszámolt. Az ország muszlim többségének 35 százalékát adó síitákat szintén ellenségének tartotta. Ugyanakkor az iraki ellenzék számára világos, hogy az ország három északi tartományában, Dohukban, Arbilban és Szulajmanijjában 1991 óta formálisan ENSZ-protektorátus alatt élő, ténylegesen függetlenséget élvező kurdok nélkül nem lehet megoldást találni az ország gondjaira. Az iraki kurdok azonban aligha játszhatják el azt a szerepet, amelyet Afganisztánban az Északi Koalíció tádzsikjai és üzbégei játszhattak a tálibokkal szemben. Maszud Barzáni Kurdisztáni Demokratikus Pártja, valamint Dzsalál Talabáni Kurdisztáni Hazafias Uniója egymással is folyamatosan marakodik. Hiába sikerült 1999-ben választásokat tartani (miközben a 250 tagú iraki nemzetgyűlésben harminc, Szaddám által kinevezett képviselő szavaz a három kurd tartomány nevében), voltaképpen nincs nyoma annak, hogy megegyezésre jutnának. Ugyanakkor döntő változás állt be Törökország hozzáállásában. A saját kurd gerilláival keményen harcoló Törökország ugyanis támogatta az iraki kurdokat, különösen, hogy a PKK és az iraki kurd pártok között gyakran került sor fegyveres összetűzésekre. Amint felmerült a fegyveres beavatkozás, s ekképpen egy nemzetközileg is elismert észak-iraki kurd állam lehetősége, Ankara azonnal kifarolt a szituációból. Feketelistára tette Barzánit, aki nélkül viszont az iraki ellenzék nem tudja elképzelni az ország jövőjét. Ankara nélkül meg nem lehetséges Irak ellen szárazföldi úton fellépni.

Ennél is nagyobb gond az, hogy az ország jövőjéről senki sem rendelkezik megvalósítható elképzeléssel. Már amennyiben a ténylegesen három részre szakadt Irak még egyáltalán országnak tekinthető. Szaddám eltávolításának végső kockázata éppen abban rejlik, hogy kiderülhet, az ország egyszerűen nem kezelhető egységként többé.

Dobrovits Mihály

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
2002/34. (08. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...