„Somogytúr község közepén fák sűrűjében, fehérre meszelt oszlopos műtermében találtuk a mestert, Kunffy Lajos festőművészt. Az október másodikán kilencvenkettedik születésnapját ünneplő művész 1894-ben Jób című kompozíciójával tűnt fel”
– mondja a fekete-fehér filmhíradó szövege, és ebben a pillanatban a mester arcáról Jób arcára tűnik át a kép. Zseniális vágás, mert a 25 éves fiatal festő mintha öregkori önmagát és saját sorsát festette volna.
Ha a huszadik század személy lenne, sokaktól kellene bocsánatot kérnie, de Kunffy Lajostól sokszorosan. Magyar nemesként és a francia Becsületrend kitüntetettjeként mind a három nagy történelmi trauma súlyosan érintette: Trianon, a zsidó- és kuláküldözés. Pedig „csak” élni, szeretni és festeni akart.
A somogytúri szerény kúria kapujában azért állunk, mert nemrégiben Zichy Mihály egykori műtermében jártunk, három faluval odébb, Zala községben. Ott olvastuk, hogy Kunffy Lajos kezdeményezésére állítottak emléktáblát 1929. október 15-én Zichy születésének századik évfordulójára. Mindketten ismerték Munkácsyt, mindketten Párizsban tanultak festészetet. Mindketten megkapták a francia becsületrendet. Nem valószínű, hogy személyesen ismerték volna egymást (bár Zichy anyja somogytúri volt), hiszen Kunffy 11 éves volt, amikor Zichy végleg visszament Oroszországba.
Szóval ott állunk a kapuban, nézzük a különálló, oszlopos műtermet kívülről, reccsenő friss gyöngykavicson haladunk a múzeum épülete felé. Nézzük a hatalmas hárs- és gesztenyefákat, és ha kötöttünk volna alkut az ördöggel, most jönne el értünk, mert az jut az eszünkbe, hogy oly szép ez a pillanat, maradjon még. A pillanatok azonban sosem maradnak. Azzal állunk a tornác előtt, hogy ez valahonnan ismerős. Annyit tétovázunk, hogy kijön elénk egy kedves hölgy és tessékel beljebb. Belépőjegy mellé kérünk egy kávét és kölcsön Kunffy saját kezével írt visszaemlékezéseit, amit a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága adott ki még 2006-ban. A tornác melletti egyik asztalnál jobb kezünkben a melange, ballal lapozunk és keressük az életrajz fordulópontjaihoz tartozó személyes visszaemlékezéseket.
„Arra termett, hogy sohase féljen”
Tudjuk előzetesen, hogy Kaposvár mellett, Orczyban született 1869. október 2-án. Apja kereskedő és gazdálkodó, szép vidéki gyerekkora volt, beavatták a gazdasági ismeretekbe és mesterséget kellett tanulnia, majd jogot Pesten, (hogy legyen egy rendes polgári foglalkozása is, amiből szükség esetén meg tud élni), de a jog mellett Vágó Pál műtermében tanult festeni, majd Hollósy Simon müncheni iskolájában, aztán a Müncheni Akadémián, majd 1891-től 1894-ig Párizsban, a Julian Akadémián.
1894-ben mutatta be első műveit a párizsi Salon des Artistes Français kiállításon. A kezdeti akadémista stílus után szecessziós és impresszionista… Feleségével Párizsban, európai utazások, kiterjedt művészbaráti kör, és a többi, és a többi. Az életrajzot az önéletrajz idézeteivel kiegészítve jól összefoglalja az emlékház honlapja képekkel és bővebben a múzeumi katalógus, amelynek címlapjáról ismerős a tornác. Az Aratóünnep című képen a feleség, Tiller Ella és kisfiuk fogadja a falu népét, szalmakoszorúval tisztelegnek a gazda előtt.
Sokáig olvassuk az önéletírást, ki-kicsúszik a kezünkből a műnyomó papír. Szétesett lapok, rossz gerincragasztás, de ki tudná becsukni a könyvet, amikor az első világháborús időkről azt olvassuk, hogy „Amikor kis időm volt, festettem a háború alatt is… Szőlőm is hírnévre tett szert, mert jó fekvésénél fogva és a szőlőfajták helyes megválogatásával kitűnő bor termett. Sok kiállításon díjat nyert. Különösen híressé vált az 1929. évben szüretelt olaszrizling, mert igen magas cukorfoktartalmú volt, s emiatt nem indult csak akkor erjedésnek, amikor a budafoki pincészettől megfelelő erjesztőt kaptam s alkalmaztam. Új meglepetést keltett a budafoki szakiskolában a felküldött mustminta, hogy leküldtek annak megvizsgálására egy szakembert, aki megfelelő kezeléssel szinte a tokajival egyenlő értékű borrá kezelte ki. Néhány év múlva 500 palackot félretettem ebből, hogy majd öregkoromra élvezhessem.
Mikor aztán ezerkilencszáznegyvennégyben Budapesten, a Gellért fürdő óvóhelyen legyengülve, 20 kilót leadva hazatértem Somogytúrra, annyira kívántam volna ezt a szinte gyógyitalt, de ennek is, mint sok egyébnek csak hűlt helyét találtam.”
Olvasnánk még, de folyton elérzékenyülünk, mert tudjuk már, hogy mi történt a Kunffy házaspárral 1944-ben. Kihörpintjük a melange maradékát és bemegyünk végigjárni a termeket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
