Tíz színész, akik főleg magukat alakítják a vásznon

Mikrofilm

Mi a közös Woody Allenben, Jason Stathamben és Jackie Chanben? Hogy lényegében mindig ugyanazt a figurát hozzák.

Még hónapok vannak hátra a december 5-i bemutatójáig, de a Jay Kelly című netflixes mozi máris az év egyik legjobban várt filmjévé vált. Nem is csoda: rendezője az a négy Oscarra jelölt Noah Baumbach, akit főleg penge forgatókönyveiről (Barbie), elmés vígjátékairól (Amerikai álomlány, A 40 az új 20) és hatásos drámáiról (Házassági történet, amelyet újabban farkasok ijesztegetésére használnak) ismerünk, főszereplői pedig George Clooney és Adam Sandler lesznek.

A Jay Kelly egy Cary Grant-szerű sztárról és menedzseréről szól majd, akiknek élete fordulóponthoz érkezik. Mint a lenti előzetesben is látható, a fiktív Jay Kellyt azzal vádolják, hogy mindig csak önmagát alakítja a vásznon. „Tudod milyen nehéz önmagadat adnod? Próbáld csak meg!” – válaszolja erre. A csavar az a dologban, hogy magát Cary Grantet is gyakran érte az a vád, hogy nem is színészkedik, csak önmagát alakítja, de ugyanezt szokta megkapni Adam Sandler is szinte minden vígjátékánál (az ő karrierjéről bővebben a Hubie, a halloween hőse kapcsán értekeztünk), csakúgy, mint George Clooney, akinek nevével tényleg egybeforrt ez a sármos, egzisztencialista válságban lévő, de még így is hűvösen macsós perszóna.

Clooney – gyaníthatóan a film promóciójának részeként – még rá is játszott erre a Cary Grant-es Jay Kelly-figurára. „Az emberek azt mondják, hogy csak magamat játszom? Leszarom. Nem sok korombeli férfi játszhat olyan komédiákban, mint az Ó, testvér, merre visz utad?, majd csinálhatja meg a Michael Claytont vagy a Szirianát. Ha mindez azt jelenti, hogy mindig magamat játszom, azt tényleg leszarom. Próbáltad már magadat játszani? Baromi nehéz dolog” – ismételte meg szinte szó szerint a fenti, a filmben is elhangzó sort Clooney a Vanity Fairnek adott interjújában.

George Clooney-t talán túlzás egydimenziós színésznek nevezni, az azonban tagadhatatlan, hogy legismertebb szerepei az Egek urától kezdve az Ocean’s-sorozaton át az Utódokig nagyjából egy kaptafára készültek. Ami persze nem biztos, hogy baj: a világ egyik legismertebb színészeként ő már nem akar, és nem is feltétlenül kell neki kockázatokat vállalnia. Szereplőtársát a Jay Kellyben, Adam Sandlert nem szokás vele egy polcon emlegetni, az elmúlt években azonban egyre többször merészkedett számára addig ismeretlen terepre: a tőle megszokott bugyuta vígjátékokat (Gyagyás gyilkosság, Hubie, a halloween hőse, Happy, a flúgos golfos 2.) rendszeresen egy-egy drámai szerep (Csiszolatlan gyémántMindent egy lapra, Az űrhajós) követte. Mindkettejükre igaz azonban, hogy azért válhattak világsztárokká, mert ki tudtak alakítani egy könnyen meghatározható filmes karaktert, amit aztán üzembiztosan hoztak, újra és újra – ez pedig, mint Clooney fenti mondatai is bizonyítják, egyáltalán nem könnyű dolog.

Clooney, Sandler, Cary Grant – rajtuk kívül is akadnak bőven világsztárok, aki jobbára csak saját magukat játsszák, és piszok jól meg is élnek ebből. Íme közülük néhány:

Ryan Reynolds

Nagyszájú, tökös, beszólogató figura, akiben azért maradt némi irónia. Ismerős? A leírás Reynolds filmográfiájának 90 százalékát lefedi, neki pedig elég ugyanazt a pimasz vigyort felöltenie mindegyik filmjében. Mindez 10-15 évvel ezelőtt még valóban frissnek hatott: a prosztó konyhai alkalmazottakat bemutató Ezt jól kifőztük!, a bájosan romantikus Mindenképpen talán, vagy a Testcsere épp Reynolds humora miatt működött. Sőt, ezt a playboy-figurát a kisujjából kirázta az olyan mellékszerepekben is, mint amit az Adventureland – Kalandparkban láthattunk. A csúcsra egyértelműen a 2016-ban induló Deadpoollal jutott fel (miután előtte 5 évvel egy másik szuperhősfigurával, a Zöld Lámpással beégett, a 2009-es metaszuperhősfilmje, a Ryan Reynolds, a képzelt szuperhős pedig gyakorlatilag visszhang nélkül tűnt el).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.