„Senki sem tudta, hogy ezek mögött a homlokzatok mögött mi működik. A Nádor utca 9. alatti saroképület szolgált az egyetem főbejárataként, de egyáltalán nem volt nyilvánvaló a város számára, hogy mi történik ezekben az épületekben. Amikor az intézmény úgy döntött, hogy belevág a fejlesztésbe, az egyik meghatározó célkitűzés éppen az volt, hogy végre szemmel látható jelenléte legyen az egyetemnek” – mondja Hidasnémeti Máté, a Teampannon építésziroda munkatársa, aki az elmúlt pár évben ideje jelentős részét a Közép-európai Egyetem (CEU) lipótvárosi bázisán töltötte, az átalakulás fölött bábáskodva.
Az egyetem gondos előkészítés után 2011-ben írt ki nemzetközi tervpályázatot a belvárosi épületegyüttes teljes rekonstrukciójára. Hidasnémeti szerint hamar egyértelművé vált, hogy „az egyetem nem szeretne kizárólag magyar építészekkel együtt dolgozni”. Irodája a hazai és nemzetközi díjakkal gazdagon jutalmazott, ír O’Donnell and Tuomey (ODT) építészstúdió magyar partnereként vett részt a többlépcsős fejlesztés tervezésében. Ennek második – egyben leglátványosabb – szakasza készült el idén az őszi félév nyitányára. Beszélgetőtársam elismeri, hogy a beruházás lebonyolítóinak stratégiája helyesnek bizonyult. Hamar kiderült, hogy a szerteágazó igényekkel rendelkező – a világ különböző tájairól verbuválódó – oktatói és hallgatói gárda meggyőzéséhez egyszerűen szükség volt a hasonló léptékű és természetű projekteket a közelmúltban zajos szakmai és közönségsikerrel abszolváló ír tervező- és házaspár tapasztalataira, illetve konstruktív attitűdjére. Az imponáló rezümével rendelkező külföldi pályázók végül a Teampannonnal közösen kapták meg a feladatot; utóbbi munkatársainak kellett közvetítenie a meglehetősen különböző munkakultúrához és jogi szabályozáshoz szokott felek között.
Big gang theory
A CEU a párhuzamos varsói és prágai kezdetek után 1993-ban költözött Budapestre. Mivel a cél az átalakulóban lévő régió kritikai értelmiségének képzése és támogatása volt, eredetileg többpólusú, hálózatos rendszerben gondolkodtak, ez azonban hamarosan fenntarthatatlannak bizonyult. Ideiglenes megoldások után végül a Nádor utca 9. szám alatt lévő, klasszicista saroképületben kezdődött meg a munka. Az egyetem a következő évtizedek során fokozatosan bekebelezte a Nádor utca, illetve az időközben felkapott sétálóutcákká avanzsált Október 6. és Zrínyi utcák határolta lipótvárosi tömb jelentős részét. Az egyetem a helyigény növekedésével párhuzamosan, ad hoc vett birtokba különböző korokban épült, meglehetősen eltérő tipológiájú, szerkezetű és adottságú épületeket. Az „ágas-bogas struktúrájú” épületcsoportban az egyes tanszékek, irodák közötti átjárás több esetben csak az utcán keresztül volt lehetséges.
A felújítás és bővítés terveit tehát két, egymással szorosan összefüggő kérdés határozta meg. Hogyan tehető „láthatóvá”, azaz a nagyközönség és más intézmények számára nyitottabbá az egyetem, illetve ezzel párhuzamosan: hogyan lehet egy meglévő, történetileg és szerkezetileg heterogén épületcsoportot koherens egyetemi campusszá tömöríteni?
„Irodánk kiemelt érdeklődést mutat olyan építészeti szituációk iránt, amelyekben történelmi városszövetben kell új építészetet vagy – mint a CEU budapesti épületei esetében is – a meglévő épületeket radikálisan átalakítva új minőséget létrehozni” – írja levelezésünkben Mark Grahan, aki az ODT-n belül felelt az iroda első, régiónkban megvalósuló feladatáért. Az épületekben járva persze egyértelművé válik, hogy szó sincs szépelgő, az előzményeket, történeti mintákat didaktikusan hangsúlyozó kontextualizmusról.
A város alapos felderítése közben az építészek fantáziáját leginkább a város használóinak többsége számára magától értetődő, belső udvaros, gangos háztípus mozgatta meg. Nyugat-Európában – különösen az ODT alapítói számára otthonos ír és brit városépítészettel összevetve – kifejezetten kuriózumnak számít a pesti belváros sűrű, zárt udvaros beépítési módja. Miközben a háztípus eredeti formáiban létrehozott életterek sok szempontból távol esnek az ideálistól, a kisebb-nagyobb udvarok, lichthofok, lépcsőházak és kapualjak labirintusa rugalmas és izgalmas alapanyagot jelent az át- és újraértelmezéshez. Az egyetem fejlesztési programjával összhangban ez a tipológia jelentette a tervezés kiindulópontját. A projekt vezetőinek hozzáállását és az iroda szellemiségét is jellemzi, hogy a nyertes pályázat egyetlen látványtervet sem tartalmazott – a ma átlagosnak számító beruházó-tervező viszonyban ez szinte elképzelhetetlen.
A hangsúlyt az átgondolt belső struktúrára és annak a városhoz való csatlakozási pontjaira helyezték. A nyertes koncepció lényege olyan új átjáró-közlekedő rendszer, amely úgy teremt átlátható belső kapcsolatokat a különböző épületek között, hogy elfedés és homogenizáció helyett feltárja az egyes elemek kontrasztosságát. Az új közlekedési útvonalakon bolyongva a látogató előtt nemcsak az egyetem mindennapjai, de az egyes házak egymásra rakódott rétegei is feltárulnak. Az Ybl tervezte palota kővel kevert tégláira épülő 19. század végi eklektikát a kortárs látszóbeton, a 20. század végi modern kissé jellegtelen elemei keretezik, és így tovább, az átlátások és metszéspontok ritmusa folyamatosan változik. Az eredetileg autonóm épületek belső udvarait a CEU egyes intézményi egységeinek tereit összefogó, fedett közösségi csomópontokká alakították. Ezeket szervezik egyetlen átjárható rendszerré a belső utcák, új folyosók és tekergő lépcsőházak.
A lehetőségek mérlegelése után a Nádor utca 15. szám alatt elbontották a korábban ott álló, sematikus késő modern irodaépületet, helyet adva így az egyetem közösségi központjaként megálmodott új épületnek, amely egyben az átalakuló campus reprezentatív kapuja is. „Az építészet ebben a térben egyfajta szabadon formált, belső természeti tájat teremt” – mondja Hidasnémeti, ahogy a belépés után felnézünk a fogadótér finomra csiszolt látszóbeton teraszaira. Az új épületben kapott helyet a mobilfallal kettéosztható, 400 fős auditórium – ezt rögtön a recepció mellett egy elsötétíthető ablakon keresztül meg is tekintheti a látogató. A földszinten kávézó, az emeleten pedig konferencia- és szemináriumi termek, illetve az étterem. Mindezt a CEU-s belépőkártya nélkül, utcáról betévedő bámészkodók is felfedezhetik; az első három szintet ugyanis a publikum is szabadon használhatja. A határt építészetileg és biztonságtechnikailag is a könyvtár bejárata jelenti; Budapest legnagyobb angol nyelvű gyűjteményének ötszintes, akusztikailag elszigetelt „dobozai” támaszkodnak a lenti, kanyonszerű világra. A tér tele van idézetekkel, de egyik sem tolakodóan direkt.
Az érkezőt az épület tengelyében elhelyezett, a közületi szinteket összekapcsoló csigalépcső plasztikus hengere fogadja, ami akkor is élményszámba menne, ha kalauzom nem emlékeztetne a bérházak egykori cselédlépcsőivel való állítólagos rokonságra. Az ODT – mint minden nagy nemzetközi építésziroda – gyakran alkalmaz uniformizált megoldásokat különböző épületeiben. A CEU campus lépcsőkorlátjai, mellvédjei, a falakra felkúszó lépcsők acélszerkezetei vagy a tölgy nyílászárók ugyanolyan részletképzéssel készültek, mint például a hasonló városi szituációban megvalósított London School of Economics díjnyertes hallgatói szabadidőközpontjának hasonló szerelvényei. A szemlélődő – esetleg tapogató! – vendég jogosan érzi, hogy „van anyag” a házban: gondosan kivitelezett, porózus felületű látszóbeton, acél, meleg fa nyílászárók és akusztikai burkolatok, a homlokzat többtonnás kőtömbjei stb. Nem értékelnénk túl az „őszinteség” kissé ködös fogalmát az építészetben, de üdítő a ház anyagszerűsége a centiméteres tégla- és kőszeletekből összehordott kulisszamegoldások tengerében.
Sokat mutat
Minden kimódolt részlet és térbeli izgalom mellett persze a CEU megújult bázisának sikere is a használók hétköznapi élményein és elégedettségén múlik majd. A kortárs munka- és oktatási terek esetében egyre többször merül fel a kérdés, hogy a nyitottság és átláthatóság, ezek a gyakran túlpörgetett hívószavak mikor válnak teherré a terek hétköznapi használata során. Egyes irodák vagy az első emeleten elhelyezett szemináriumi termek kirakatszerűsége például egy idő után kifejezetten irritáló lehet a bent dolgozók számára. Viszont a „laikus” városlakók szempontjából sajnálatos tény, hogy létesült egy újabb csodálatos tetőterasz Budapest közepén, amely a nagyközönség számára nem elérhető. Ha esetleg van az egyetemhez bármilyen minőségben kötődő ismerősünk, ne habozzunk kihasználni az alkalmat!
A Vigyázó Ferenc utca tengelyére komponált új homlokzatot többtonnás süttői kőtömböktől falazták – ami új elem a téglaspecialista ODT repertoárjában. Az anekdota szerint a magyar kivitelezők a tervezett méreteket látva a fejüket csóválták, mire John O’Donnell a szemben lévő eklektikus épületre mutatva javasolta, hogy ha ezt a műveletet a 19. században sikerült abszolválni Budapesten, akkor talán most is tehetnek egy kísérletet. Sikerült, ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a CEU sokat fotografált „új arca” inkább udvarias maszk lett. A sokat hangsúlyozott nyitottság és a tömb belső világának mozgalmas komplexitása a tiszteletet parancsoló kőtömbök takarásában kevésbé érvényesül.
Egy elitképzésre specializálódott, nagyobbrészt magántőkéből finanszírozott egyetem megújulásának sikere persze nem reprezentálhatja a város fejlődését egyébként meghatározó tendenciákat. A főváros belső kerületeinek sűrű szövetét – kevés pozitív példától eltekintve – meglehetősen felelőtlenül és sok esetben lehangolóan fantáziátlanul kezelték az elmúlt évtizedekben. A CEU rekonstrukciója kapcsán ezekre az összetett problémákra olyan szervezeti, kommunikációs és építészeti megoldások születtek, amelyek tanulságait a jövő beruházóinak és döntéshozóinak érdemes lenne legalábbis megfontolni.
A cikk a Magyar Narancs és a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) együttműködésében készült.
