„Bevonszolta a kukoricásba” – A martfűi rém és a rémes igazságszolgáltatás

Lokál

Három nő életébe került a magyar igazságszolgáltatás egyik legnagyobb kudarca, egy férfi pedig több mint tíz évig ült ártatlanul börtönben.

Sopsits Árpád A martfűi rém című filmjét már vetítik a mozik, de nem csak ezért érdemes felidézni az 1968-ban lezárult ügyet. A több mint tíz évig tartó gyilkosságsorozat folyamatos baklövései jól mutatják, hogy az akkori rendőrség számára sokkal fontosabb volt az eredmények felmutatása, az ügyek mielőbbi lezárása, még úgy is, hogy a nyomozók a legalapvetőbb szakmai szabályokat figyelmen kívül hagyták.

Melltartó a szájban

A magyar rendőrséget 1945-ben, majd 1949-ben is lenullázták, 500 régi nyomozót küldtek el. A szaktudás helyett a megbízhatóság számított, s különben is az járta, hogy a szocializmusban megszűnik a bűnözés. A vidéki rendőrök teljes munkaidőben vadásztak a kulákokra, s ha valamilyen súlyosabb bűncselekmény történt, kapkodva, sokszor erőszakkal igyekeztek orvosolni a zavart. Nem lehet véletlen, hogy éppen 1953-ban, immár az enyhülés je­gyé­ben született döntés arról, hogy minél előbb szedjenek össze 300 olyan érettségizett embert, akit nyomozótisztnek lehet kiképezni, sőt az elbocsátott régieket is megpróbálták visszahívni. Ennek ellenére még jó ideig nemcsak a létszámhiány, de a túlnyomórészt iskolázatlan állomány dilettantizmusa is nehezítette az eredményes felderítést. Jó példa erre az az eset, ami úgy kezdődött, hogy 1962. május 4-én, a Szolnok megyei Nagyrév községnél meztelen női holttestet fogtak ki a Tiszából. A nő nyakára zsineg volt kötve, szájába egy melltartót gyömöszöltek, de az orvos szakértői vizsgálat szerint halálát vízbe fulladás okozta. „Nagy erőkkel” kezdtek nyomozni, de csak azután sikerült azonosítani a holttestet, hogy május végén egy tiszaföldvári rendőr említette S. Ilonát, akinek az eltűnését már március 5-én bejelentették, csakhogy jegyzőkönyvet nem vettek fel, sőt még az úgynevezett eseménynaplóba sem került a hozzátartozók panasza. Ezt leszámítva nem jutottak semmire a nyomozók, de nem is próbálták meg feltárni S. Ilona eltűnésének körülményeit, nem foglalkoztak a zsineggel és a melltartóval sem; még a helyszínen készült felvételeket sem értékelhették, a negatívot ugyanis a balkezes laboráns tönkretette az előhíváskor. Az ügyet az orvos szakértői vélemény alapján azzal zárták le, hogy a lány öngyilkos lett – mondván, egy gyilkosság áldozata általában nem szokott élve vízbe kerülni.

Három évvel később megismétlődött a nagy­révi eset. 1965. április 22-én Tiszakécskénél fogtak ki egy meztelen női holttestet. Pontosabban egy kamasz lányét, a 14 éves M. Éváét, akinek a biciklijét és a ruháját már korábban megtalálták Martfű közelében, a Tisza-parton. Itt is a vízbe fulladást tekintették a halál okának, az öngyilkosságot sem zárták ki, de valakinek mégis feltűnhetett a hasonlóság S. Ilona halálával: mindketten tiszaföldváriak voltak, és közel azonos helyen kerülhettek a folyóba, mindkettőjüket meztelenül fogták ki, s egyiküknél sem találtak indítékot az öngyilkosságra, rá­adásul azt is megállapították, hogy „könnyen ismerkedtek férfiakkal”. A nyolc hónapig tartó vizsgálat során 38 gyanús személyt ellenőriztek, köztük Kovács Péter gépkocsivezetőt, akit többen is láttak az eltűnés napján beszélgetni M. Évával. Az is bebizonyosodott, hogy ismerte S. Ilonát, többször elvitte motorozni. Noha Kovács tagadta mindezt, az ellentétes tanúvallomások dacára sem foglalkoztak vele komolyabban; megelégedtek azzal, hogy munkahelyén csak jót mondtak róla, ráadásul a családi élete is rendezettnek látszott: házasságban élt, 1964-ben lánya született. 1966 elején M. Éva ügyét is jegelték, bár elővigyázatosságból 1966 és 1967 márciusában Tiszaföldvár és Martfű térségében, a feltételezett elkövetési helyeken figyelőszolgálatot tartottak.

Kovács Pétert viszont senki nem figyelte, arra meg végképp nem emlékezett senki, hogy tíz évvel korábban a férfi is ott volt a kíváncsiskodók közt Martfűn. Egy nagy port kavaró gyilkosság helyszíni szemléjén, ahol a gyanúsított Kirják Jánosnak azt kellett bemutatnia, hogyan végzett áldozatával. Ha a bámészkodókra nem is, erre az 1957-es esetre sokan emlékezhettek, és nem is csak a környéken: az üggyel a szokásosnál jóval nagyobb terjedelemben foglalkozott a megyei sajtó.

Kovács Péter a bíróság előtt

Kovács Péter a bíróság előtt

Fotó: Petrovits László / MTI

 

Megírta az újság

„Örülünk és megkönnyebbültünk, hogy végre határozott irányban indulhatunk neki a jövőnknek. Örülünk, hogy erre az emberséges, barátságos útra nem kell magunkkal cipelni az elmúlt Rákosi-klikk időszakának még oly ártatlannak látszó terhét sem, mint a megye napilapjának volt címét, a Szolnok megyei Néplapot sem” – e szavakkal köszöntötte olvasóit 1956. november 13-án a Tiszavidék című „új” megyei újság szerkesztősége. De pár hónap múlva már a legbrutálisabb kádárista propaganda, az „ellenforradalmárokkal” kapcsolatos nagy leleplezések és eljárások emlékeztették az olvasót az októberi eseményekre. A rendőrségi munka sem volt különb. Az 1953-as reformok a megtorlások idején ismét háttérbe szorultak, a kulák helyett most az ellenforradalmár lett az új ellenség, a hatóság igyekezett a köztörvényes ügyeket összemosni az 1956-os cselekményekkel, az új propagandagépezet pedig lelkesen asszisztált ehhez. Jellemző, hogy amikor megtalálták a martfűi gyilkosság áldozatát, Sz. Margitot, a Tiszavidékben nemcsak arról olvashattak, hogy „a vizsgálat arra enged következtetni”, hogy kéjgyilkosság történt. „Reméljük, hogy az emberi bestia – az elvetemült gyilkos – méltóan meglakol tettéért, s hatóságunknak sikerül összeszedni a társadalom söpredékét, akik java részét az ellenforradalmárok szabadították rá októberben újból a lakosságra” – adta útmutatásba a névtelen szerző, hogy hol keressék a tettest.

Azt nem tudni, hogy milyen információk birtokában volt a szerkesztőség három nappal a gyilkosság után, amikor e cikk megjelent. Mindenesetre, ha tudták is, nem hozták nyilvánosságra, hogy addigra három gyanúsítottat is „összeszedtek”. Az fel sem merült, hogy közösen követték volna el a gyilkosságot.

A három környéken lakó férfi egy hónapig volt előzetes letartóztatásban, kettejüket azután engedték ki, hogy a harmadik, Kirják János tiszaföldvári lakos aláírta beismerő vallomását. A hatóság ezt akkora sikerként értékelte, hogy augusztus 31-én a Tiszavidékben maga az ügyész, dr. Garai Géza írta meg, hogy „kézre került a martfűi gyilkos”. Eszerint Kirják régóta csapta a szelet a lánynak, de annak vőlegénye volt. Nem tudott belenyugodni, hogy kosarat kapott, ezért „elment a gyár környékére, ott megvárta a mit sem sejtő, a délutáni műszakból kijövő kislányt, és hazakísérés ürügye alatt egy aránylag járatlan úton indult haza vele”, majd miután a lány elutasította közeledését, „előkapta az előre elkészített baltát, s azzal életveszélyesen fejbe sújtotta Sz. Margitot. Ezután bevonszolta a kukoricásba, és állatias módon megbecstelenítette a vérében hörgő leányt.”

A korabeli újságolvasó számára minden bizonnyal szokatlan volt a bulváros megfogalmazás – különösen egy ügyész részéről –, de a későbbiek azt bizonyították, hogy a hisztérikus hangnem elsősorban a kételyek palástolására szolgált. Az ügy nyilvános tárgyalására a Tiszavidék szinte toborozta a népeket – mint valami cirkuszi attrakcióra –, az október 15-i számban legalábbis azt írták, „aki teheti, vegyen részt”.

A négynapos tárgyalásról is sorra jelentek meg az elfogult cikkek, bár még ezekből is kiolvasható egy sor olyan ellentmondás, amit egy korrekt eljárás keretében figyelembe vett volna a bíróság. Például az, hogy Kirják korábban csak azért írta alá a tárgyaláson visszavont beismerő vallomását, mert nagyon megverték. Nem titkolták azt sem, hogy Kirják ügyvédje kijelentette: semmi olyan nem hangzott el a tárgyaláson, ami minden kétséget kizáróan bizonyítaná védence bűnösségét. Voltaképpen a bíró is elismerte ezt, hiszen kizárólag közvetett bizonyítékok alapján ítélte halálra Kirjákot. Fellebbezés után a Legfelsőbb Bíróság az ügyet visszadobta újratárgyalásra, de akkoriban még szóba sem jöhetett, hogy az ügy egy másik – elfogultsággal nem vádolható – bíróságra kerüljön. Az újabb elsőfokú tárgyalást ismét Szolnokon tartották 1958 júniusában. Ekkor Kirják már valóban beismerő vallomást tett, s a bíróság kizárólag ennek alapján ítélte másodszor is halálra, és ezt az újabb jogi nonszenszt már a Legfelsőbb Bíróság sem firtatta. De Kirjáknak megkegyelmeztek, büntetését életfogytiglani börtönre enyhítették.

Igazságosztók

Kirják János már kilenc éve börtönben ült, amikor Kovács Pétert kihallgatták, majd a gyanús tagadása ellenére hazaengedték. Azóta írta folyamatosan a leveleit, hogy ártatlanul ítélték el, hogy tárgyalják újra az ügyet – oda sem bagóztak rá. De mielőtt lezárták S. Ilona és M. Éva ügyét, új nyomozóügyész érkezett Szolnokra, akit nem hagyott nyugodni a két haláleset. Szabó Zoltán folytatta a nyomozást, és talált még négy hasonló bűnügyet, két gyilkosságot és két gyilkossági kísérletet. „E sorok írója már 1967 elején egy értékelés keretében kimunkálhatott egy olyan verziót, mely szerint egy – akkor még ismeretlen személy – követhette el a hat bűncselekményt” – írta később a Belügyi Szemle című lapban, de hozzátette azt is, hogy ekkor még csak „magánemberként” dolgozhatott, értékelését – amelyben a hat eset összefüggéseire hívja fel a figyelmet – senki nem vette komolyan. Már csak azért sem, mert – mint írja – „valamennyi esetben folyt rendőri eljárás, és ezek az eljárások a verziótól merőben eltérő eredménnyel zárultak”, két esetben jogerős bírói ítélet is született, ezek közül volt az egyik Kirják ügye.

1967. június 20-án újabb meztelen nő holttestét fogták ki – Öcsödnél a Körösből –, és ebben nem volt vita, hogy gyilkosság történt, Sz. Károlynét megfojtották és megcsonkították. Mivel a nőt utoljára a martfűi vasútállomáson látták, ismét elővették S. Ilona és M. Éva aktáját, és kezdték komolyan venni Szabó „hobbielméletét” is. Különösen azután, hogy újra az 1965-ben már kihallgatott Kovács Péterre terelődött a gyanú. Az akkor 33 éves férfi eleinte tagadott, de itt már döntő bizonyítékok is előkerültek. Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy nem a vakszerencsén múlt Kovács kézre kerítése, a rendőrség itt alapos, a technikát is megfelelően alkalmazó vizsgálatot végzett – az áldozat körme alatt található üvegszilánkok nyomán jutottak el végül a tetteshez. Az viszont elsősorban Szabó kitartásának köszönhető, hogy Kovács – egy kivételével – az összes korábbi bűncselekményt is bevallotta. Erőszakról szó sem lehetett. „Messzemenően kerülnünk kellett azt – írta az ügyész a kihallgatásokról –, hogy ilyen vagy olyan tény­állást a terhelt »szájába rágjunk«. Ezért még azt sem lehetett egyértelműen elé tárni, hogy melyek azok a konkrét bűnesetek, amelyekkel gyanúsítjuk. E helyett (…) olyan célzásokat kellett tenni, amelyből senki más, de az igazi tettes feltétlenül tudja és megérti, hogy a vizsgáló tisztában van vele, hogy ő milyen bűncselekményeket követett el.”

Kovács Pétert 1968. december 4-én végezték ki, Kirják Jánost még a tárgyalás előtt kiengedték – több mint tíz év után. Visszament Martfűre, és a cipőgyárban dolgozott haláláig. Egy fillér kárpótlást nem kapott, és valószínűleg az sem érdekelte, hogy kálváriájából országos szenzáció lett: Szabó László előbb a Kék fény című televíziós műsorban mutatta be a martfűi rémtetteket, 1971-ben pedig 13 bíró emlékezik című könyvében szólaltatta meg Lukács Tibort, aki Kovács Péter büntetőperét vezette. A tragikus esetről rádióműsor készült, a lapok is sajnálkozva említették a történetet, még Berkesi András fantáziája is meglódult, 1979-ben megjelent Ha az igazságra esküdtél című regényében dolgozta fel a történetet. Ezek alapján nem mondhatjuk, hogy a korabeli rendőrség el akarta titkolni a szégyenletes esetet, épp ellenkezőleg. Csakhogy Kirják téves ítéletén kívül a többi melléfogásról egyáltalán nem esett szó (annál több a bravúros nyomozásról), és mintha azt üzenték volna: „a hibákat kijavítottuk, ilyen ma már nem fordulhat elő”. Hogy mennyire álságos volt a korabeli nagy őszinteség, hogy mennyire próbálták kimagyarázni a kimagyarázhatatlant, mindennél jobban jelzi Lukács bíró megjegyzése Kirjákról: „Azóta is sajnálom. De ez az ember nagyon sokat tett azért, hogy magára terelje a gyanút.” S azt is hozzáteszi: „Gondoltam arra is, ha nincs az ellenforradalom okozta ziláltság, valószínűleg ez a fatális eset sincs.”

Neked ajánljuk