Magyarok a torontói városháza 1958-as pályázatán

Ötdolláros világhírnév

  • Kovács Dániel
  • 2016. november 27.

Lokál

Az első globális építészeti pályázat az ötvenes évekből, ahol összecsapott a nyugati és a keleti blokk, meglepően sokat elárul a magyar építészet 20. századi történetéről.

Világrekord. Alighanem ebben bízott Eric C. Arthur, amikor 1958 elején levelet küldött Párizsba az Építészek Nemzetközi Szervezetének (UIA). Az új-zélandi születésű, Liverpoolban tanult építész, aki szervezőként és a zsűri titkáraként ügyködött a torontói városháza tervezésére kiírt nemzetközi pályázaton, arról érdeklődött: hányan vettek részt a közelmúlt hasonló nagy versengésein. A szűkszavú válaszlevél hozzávetőleges számokat adott meg – a legnagyobbakat a genfi Népszövetségi Székház 400, illetve a háborút követő Hauptstadt Berlin pályázatának 393 indulója jelentette.

Alig egy hónappal a válaszlevél megérkezését követően, az 1958 áprilisában lejáró határidővel az is kiderült, hogy Arthur professzor nem remélt hiába. Az építészetileg perifériának számító Toronto – és nem utolsósorban a 25 ezer kanadai dollár összegű fődíj – 509 indulót vonzott a világ minden tájáról. Ez nem csupán az UIA közreműködésével rendezett pályázatokat múlta felül, de konkrétan megduplázta az indulók számát a sydney-i operaház egy évvel korábbi pályázatához képest. Sydney ugyanis arról tett tanúbizonyságot, hogy egy nemzetközi pályázatnál valóban egyenlők az esélyek, hiszen egy ismeretlen dán építész: Jørn Utzon nyerte az első díjat. Fél glóbusszal arrébb így Arthur is joggal bízhatott abban, hogy az ausztrál nagyvároshoz hasonlóan Toronto is egy világszerte ismertté vált jelképpel gazdagodik.

 

Minden idők legnagyobbja

A feladat még a sydney-inél is összetettebb volt: kulturális központ helyett itt a 20. század globális városának központját kellett megtervezni. De milyen a jövő városa? Autoriter vezetésű vagy demokratikusan decentralizált, praktikumra épít vagy számít a reprezentáció is? A torontói pályázat minden addiginál inkább földrészek és ideológiák csatájává vált – és ez csaknem zátonyra futtatta az első pillanatokban. A hangadó kanadai sajtótermékek egytől egyig a helyi építészeket féltették a versenyhelyzetben, egy befolyásos helyi építész az előkészítés alatti viták hevében feltette a kérdést: mi van, ha a pályázatot egy kínai kommunista nyeri meg? Utólag kiderült, hogy ettől felesleges volt tartani: kínaiak egyáltalán nem indultak. Mások annál inkább.

Arthur nemzetközi tervpályázatot meghirdető csapata gigantikus kihívással nézett szembe abban a korban, amikor az elsődleges tájékozódási forrásnak a rádió számított. A globális sajtóval lebonyolított kommunikációt és a tényleges, 1957 szeptemberére időzített meghirdetést követően a legmeghökkentőbb kérdésekkel szembesültek. A kiírásban megadott mennyiségű éves csapadék vajon egyszerre esik-e le Kanadában? Egy indiai építész elküldheti-e rúpiában a nevezési díjat, ha nem jut hozzá valutához? A nevezési díj kérdése a pályázat sarkalatos pontját jelentette. Egy jelentésben Arthur megjegyzi: azért határozták meg az öt kanadai dollár összegű nevezési díjat, mert „köztudomású, hogy az emberek nem értékelik azt, amit ingyen kapnak”. Ez azonban az 1950-es években tényleges korlátot jelenthetett, elsősorban a szovjet érdek­szférában élők számára. Így aztán mindenki a saját valutájában küldte el a díjat, sőt akadt, aki könyvcsomaggal helyettesítette – egy magyar induló pedig, akinek kilétét Arthur a jelentésben tapintatosan homályban hagyja, valuta híján meginvitálta a szervezőket egy hétvégére a nyaralójába.

Mivel a zsűri minden indulótól modellt is kért, a bírálathoz egy háromezer négyzetméteres csarnokot kellett igénybe venni. A nagy számok ellenére a zsűri jól haladt a munkával: másfél nap alatt sikerült leszűkíteniük a mezőnyt a nyolctételes fináléra. Ekkor érkezett meg a legismertebb zsűritag: a kiváló finn-amerikai építész, Eero Saarinen, aki haladéktalanul átvette az irányítást. Hamarosan nem csupán arról győzte meg a többi zsűritagot, hogy emeljenek vissza a versenybe egy már kiejtett pályamunkát, de arról is, hogy ez a munka messze jobb a többinél – ezzel Saarinen pontosan ugyanazt a bravúrt ismételte meg, amit egy évvel korábban a sydney-i zsűriben. Utzon betonkagylói után Saarinen Torontóban is egy organikus vonalvezetésű, de ízig-vérig modern pályamunkát protezsált: a komplexum két, körívre feszülő, eltérő magasságú tornya és az általuk közrefogott tanácsterem lencseszerű tömege kellően egyedinek tűnt ahhoz, hogy ikonjává váljon a megújuló Torontónak.

Saarinen nem sejthette, de utólag nagy lelkesedéssel fogadta, hogy a nyertes tervet honfitársa, Viljo Rewell készítette. Az 1910-ben született Rewell már a harmincas évek végén sikeres építésszé vált Finnországban, és részt vett az 1952-es helsinki olimpiád előkészítésében is; a torontói pályázat idején azonban már pár éve az Egyesült Államokban dolgozott. A pályázati győzelmet követően családjával együtt Torontóba költözött, és a helyesebb kiejtés kedvéért még a nevét is megváltoztatta Revellre.

Sajnos a sydney-i példa nemcsak a zsűrizés, hanem a kivitelezés folyamán is megismétlődött. A hatalmas beruházással járó felelősség politikai feszültségeket gerjesztett, így bár az épület végül is Rewell többször átdolgozott tervei alapján készült el, a belsőépítészetre már egy helyi építésziroda kapott megbízást. Az eredeti tervező nem érte meg, hogy műve világszerte ismertté váljon, de még az átadást sem: egy évvel az 1965-ös megnyitó előtt, 54 évesen elhunyt.

Milyen magyarok ezek?

Toronto abból a szempontból is kivételes, hogy sikerült különleges pillanatot elkapnia az időzítéssel. A sztálinista jégkorszakban ekkorra beindult az olvadás: Hruscsov híres beszédét követően az építészek Lengyelországtól Bulgáriáig visszatérhettek a modern formanyelvhez a szocialista realizmus pöffeszkedő világából. A torontói városháza pályázata így a nemzetközi modernizmus nagyszabású seregszemléjévé vált: anonim versenyként ugyanazzal az eséllyel indult rajta argentin, lengyel, svájci, új-zélandi és indiai.

Magyarországról így is csupán két csapat pályázott, mindkettő a két világháború között tanult, az ötvenes évekre befutott építészek vezetésével – természetesen állami irodákból, hiszen a magánpraxist egy évtizede betiltották. A 197. számú pályaművet Schőmer Ervin neve alatt regisztrálták. Schőmer 1932-ben diplomázott, és ebben az időben műteremvezetőként dolgozott az ország legnagyobb irodájában, a Középület-tervező Vállalatnál (Közti). Épp 1958-ban kapta meg első Ybl-díját. A díjazott lakóházak az akkori magyarországi lehetőségeket tükrözik: feltűnést kerülő, praktikus épületek. A torontói pályaterv épp az ellenkezője: egyedi és izgalmas, miközben a nemzetközi modernizmus legismertebb toposzait használja. A lábakra állított, négyszintes lepényhez, amelyben a tanácstermet és a bejárati aulát helyezte el, Schőmer 40 szintes irodatornyot társított arányosan tagolt homlokzattal. A tanácsterem homorú lemezzel fedett, üveg felülvilágítója egészen futurisztikus, a hatvanas évek amerikai építészetét idéző elem. Bár nem jutott a finalisták közé, Schőmer terve nemcsak életművének csúcspontja, de a félezres mezőny legjobbjai közé sorolható. A pályázatról írt, 2015-ös könyvben önálló oldalt szentel neki a szerző, George T. Kapelos olyan, mára világhírűvé lett versenytársak mellett, mint a japán Kenzo Tange és tanítványa, Kisho Kurokawa, a csehszlovák Josef Havlíček vagy az amerikai Robert L. Geddes.

A „rivális” hazai terv a Budapesti Városépítési Tervező Iroda (Buváti) berkeiből került ki, és Schőmer két kortársa: Benjamin Károly és Preisich Gábor, valamint az egy generációval fiatalabb, már a háború után diplomázott Boross Zoltán jegyzik. Hármójuk közül Preisich számított akkor is megkerülhetetlen névnek. Már a harmincas évek elején a feltörekvő magyar modernisták közé tartozott, baráti körében Molnár Farkassal, Fischer Józseffel, Ligeti Pállal; később Vadász Mihállyal közös irodájában tervezte Budapest első kombinált bérház-moziját, a Bartók Béla úti Simplont. A negyvenes évek végétől főként várostervezéssel foglalkozott. Ez, illetve az új lakótelepek jelentették ekkoriban a Buváti fő profilját is; a pályázati indulás – a Köztivel ellentétben – kivételesnek mondható.

Preisichék makettjéről csak egyetlen negatív maradt fenn a Toronto Public Library archívumában. Ez komplex, U alakú épületegyüttest mutat, amelynek 18 szintes irodahasábját és sötét üveggel burkolt bejárati tömbjét zárt közlekedőtorony kapcsolja össze. A nemzetközi mezőnyre tekintettel Preisichék is a modernizmus globális formanyelvét használták, de korántsem olyan invenciózusan, mint Schőmer – ráadásul maga a makett is szegényesebb kivitelezésű, így nem csoda, hogy a hatalmas versenyben korán elhullott.

Sokat elárul a magyar építészet 20. századi történelméről, hogy az indulók listáját végigböngészve még legalább három magyar hangzású névvel találkozunk – de egyik sem itthonról pályázott. Semmit sem tudunk „M. Szabo” építészről, aki Buenos Airesből küldte be igényes, de nem kiemelkedő pályamunkáját – alighanem egyike lehetett a II. világháború, netán az 1956-os forradalom után oda települő ezreknek. Az Egyesült Államokból pályázó „T. Balogh” személyazonossága azonban megállapítható: Tivadar Balogh bevándorló szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Detroitban, és elismert építészként, egyetemi oktatóként hunyt el kilencvenévesen, 2006-ban.

A legérdekesebb magyar származású induló azonban Rózsa Imre. Az erdélyi zsidó fiatalembert a numerus clausus miatt nem vették fel a budapesti egyetemre, így egészen Bagdadig utazott, hogy tanulhasson. Ezt követően Palesztina érintésével Kenyába költözött; itt élt az ötvenes években, a tervpályázat idején, és itt áll ma is legismertebb műve: az ország egyetlen zsinagógája.

Bár a magyar vonatkozású indulók nem jutottak el a fináléig, így nem sikerült megismételniük Vágó József máig páratlan sikerét sem, a torontói pályázat nagy szerepet játszott a modernizmus valóban nemzetközivé válásában. Sőt, minden bizonnyal a keleti blokk államainak felbátorodásában is, így például abban, hogy a magyar történelemben először 1965-ben nemzetközi építészeti tervpályázatot írtak ki az új Nemzeti Színház témájában. Igaz, csak a KGST államaiból lehetett indulni, a lengyel és a magyar csapat között megosztott első hely pedig komoly fejtörést okozott a szervezőknek – de itt, akárcsak a torontói pályázatnál, a hazai építészek mégiscsak azt érezhették: nemzetközi pályán játszanak.

A cikk a Magyar Narancs és a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) együttműködésében készült. A két magyar pályamunkáról készült képet a Toronto Public Library engedélyével közöljük.

Neked ajánljuk

Elszáll az Orion

„A témáról eddig még nem született átfogó kiállítás, amely ennyire komplex módon mutatná be a két háború közötti, metropolisszá nőtt Budapest világát” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria beharangozójában, ami alapján az intézmény nyári tárlata éppúgy lehet két­élű nosztalgiával átszőtt szemfényvesztés, mint az urbanizáció kelléktárának tételes feldolgozása történelmi tanulságokkal.

Zuhanástörténetek

„A Felfelé zuhanásban Kadarkai Endre a magyar popkulturális ikonok történeteit járja körül, akiknek életútja valamilyen tragikus fordulat kapcsán mélyzuhanást vett” – halljuk a nemrégiben indult riportsorozat bevezetőjében. Ígéretes felütés, de rejt magában rizikót. Rögtön a kérdés: mit is jelent egyáltalán az, hogy valaki „magyar popkulturális ikon”?

Élet, nagyság

Rengeteg kraft, nyitottság és bátorság van a szakmában, még a bérletrendszerben működő vidéki kő bábszínházakban is. Ám az erős mezőnyben is kiemelkedő volt a Free­szfe két előadása a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozóján, a nyolcéves kortól ajánlott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a leginkább felnőtteknek, esetleg középiskolásoknak szánt Mundstock úr.

Az akasztott ember égő háza

Magyarországon a katolikus papság minden évben, Szent Miklós napján felszenteli a pálinkát. Magyarországon a miniszterelnök úgy akar újabb szavazókat felcsípni, hogy pálinkázós fotókat publikál magáról. A pálinka hungarikum, a hungarikum meg valamiféle pecsét, mely azt hivatott garantálni, hogy az illető produktum a földi javak legkiválóbbika, amelyet csak nekünk teremtett nagy jókedviben a szent atyaúristen.

Lendületből

Vasárnap több mint 50 településen pótolták a veszélyhelyzet miatt elmaradt időközi önkormányzati választásokat. Összesen 74 különböző választást tartottak, számos helyen ugyanis párhuzamosan lehetett voksolni polgármesterjelöltekre és egyéni képviselőjelöltekre. A választások többsége pártpolitikai szempontból érdektelen volt, mert csak független jelöltek indultak. Ahol viszont versenybe szálltak a pártok, ott elég egyértelmű kép rajzolódott ki az ellenzék folytatódó vesszőfutásáról és a Fidesz egyre nyomasztóbb fölényéről.

Jogfosztás után

Az amerikai legfelsőbb bíróság döntésével egyik napról a másikra illegálissá vált az abortusz jó néhány tagállamban, rövidesen pedig akár az államok felében lehet tiltott vagy erősen korlátozott ez a jog. Sokan attól félnek, hogy ez csak a kezdet: az eddig a tagállami jogköröket hangsúlyozó abortuszellenesek immár országos tiltást szeretnének, miközben más jogok is veszélybe kerülhetnek.

Együtt egymás ellen

Egy időben tartják 2024-ben az önkormányzati és az európai parlamenti választásokat, ami tovább bonyolítja az ellenzék helyzetét. Vannak olyan polgármesterek, akik szerint minthogy eddig is nehezített pályán mozogtak, ezt a helyzetet is kezelni lehet majd.

„Még nem látott várost”

Ha egyszerre tartják az EP- és az önkormányzati választásokat, az ellenzéknek nyár végére ennek megfelelő választási stratégiát kell kidolgoznia. Csárdi Antal LMP-s képviselővel beszélgettünk még a fővárosi terek államosításáról, a költségvetésről, az extraprofitadóról és Hadházy Ákosról is.