Dobrovits Mihály: Közjó, közjólét

publikálva
1997/37. (09. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azt írja Tamás Gáspár Miklós, hogy veszélyben lévén a magyar liberalizmus hagyománya, itt az ideje, hogy belépjünk egy pártba. (Tamás Gáspár Miklós: Most tessék belépni a pártba!, MaNcs, 1997. július 17.) Ki-ki a sajátjába természetesen. Nem vitatom a jeles közíró igazságait. Diagnózisával egyetértek. Való igaz, hogy a magyar liberalizmus válságba sodródott, vitathatatlan, hogy a közjó ápolása valamennyiünk kötelessége. Közjó nélkül nincs köztársaság. A mára kialakult bizalomhiányos, önző társadalmi közeg nemcsak Magyarország integrálódását fenyegeti, de az is kérdéses, hogy az ország meddig marad működőképes. Kialakul-e a megfelelő visszacsatolás a társadalom és a politika között, vagy a politika marad-e az, ami a mi tájainkon mindig is volt, úri huncutság, amelyet a közösség megvetően elutasít magától?

Azt írja Tamás Gáspár Miklós, hogy veszélyben lévén a magyar liberalizmus hagyománya, itt az ideje, hogy belépjünk egy pártba. (Tamás Gáspár Miklós: Most tessék belépni a pártba!, MaNcs, 1997. július 17.) Ki-ki a sajátjába természetesen. Nem vitatom a jeles közíró igazságait. Diagnózisával egyetértek. Való igaz, hogy a magyar liberalizmus válságba sodródott, vitathatatlan, hogy a közjó ápolása valamennyiünk kötelessége. Közjó nélkül nincs köztársaság. A mára kialakult bizalomhiányos, önző társadalmi közeg nemcsak Magyarország integrálódását fenyegeti, de az is kérdéses, hogy az ország meddig marad működőképes. Kialakul-e a megfelelő visszacsatolás a társadalom és a politika között, vagy a politika marad-e az, ami a mi tájainkon mindig is volt, úri huncutság, amelyet a közösség megvetően elutasít magától?

Az első és legfontosabb pont, amelyet szeretnék hangsúlyozni, az, hogy a liberalizmus elveinek diadalra jutása szükséges, de nem elégséges feltétele a közjó iránt elkötelezett társadalom kialakulásának. Az emberi és polgári szabadságjogok törvénybe foglalásán túl még két kérdésben szükséges dűlőre jutnunk: a politikai jogok kiterjesztésében és a közjólétében.

A közjólét kérdése azért különösen kényes, mivel a jakobinus terror óta számos esetben állították szembe ennek igényét a liberális demokráciával, Robespierre Közjóléti Bizottságától kezdve a törökországi iszlámisták Jólét Pártjáig, a honi politikai mezőnyről nem is beszélve. Ugyanakkor megfelelő közjóléti intézkedések nélkül még egyetlen demokrácia sem maradt fenn. Egy időben divat volt krokodilkönnyeket sírni a weimari Németország tökéletes demokratikus berendezkedéséért, s értetlenül szemlélni Hitler hatalomra jutását, esetleg bizonyos pszichikai torzulásokat keresni mögötte. Ám ez ostobaság. Németországot a gazdasági összeomlás és a politikai elszigeteltség sodorta a fasizmusba. Ugyanígy felesleges azt hinnünk, hogy Kerenszkij Ideiglenes Kormánya akár csak egy pillanatig is meg tudta volna állítani azokat a bolsevikokat, akik a béke és a földreform ígéretét szajkózták.

És be kell lássuk, hogy azoknak, akik fogékonyak az efféle propagandára, igazuk van valamiben. Az emberiség biológiai kódja szerint az embernek belső igénye önmaga és fajtája fenntartása. Az utóbbi elhalasztható, de az első azonnali halált okoz. Tehát egy bizonyos szint alá már nem szorítható az emberi munka költsége. Lassalle "vasbértörvénye" (miszerint a munkabér nem kevesebb a munkás és családja fenntartásának költségeinél, de nem is haladja azt meg) közhely, de alapigazság. Amikor a gazdasági körülmények nem teszik lehetővé a szokott életszínvonal legális fenntartását, akkor a társadalom vagy fellázad, vagy pedig kivonul a legális jövedelemszerzés szférájából: megtagadja az együttműködést az állammal, és úgy gondoskodik magáról, ahogy tud. Dél-Olaszország vagy Latin-Amerika társadalmai nagy részben ilyenek.

Magyarországon a szegénységi szint természetesen nem a peruinak vagy a bolíviainak felel meg. Szó sincs erről. De a társadalmi közöny kialakulásának egyik döntő tényezője mégis ez.

A magyar társadalom harminc éve érezheti úgy, hogy egy kísérlet alanya. Az 1968-ban megkezdett reformok és az 1979-ben bekövetkezett első sokkterápia óta gyakorlatilag négy-öt éves ciklusokban tapasztalja a húzd-meg ereszd-meg játékait. Olyan ez, mint egy szülés tágulási szakasza, csak éppen sehol a magzat. De hát akkor mi is zajlik itt tulajdonképpen?

Egyfelől természetesen a szokásos pénzügyi hazárdjáték. Az uralmon lévő hatalmi gépezet igyekszik a társadalomból minél több pénzt kicsikarni a saját fönnmaradására. Magyarországon nem zajlott le valódi gazdasági liberalizáció. Ha ugyanis az történt volna, hogy egy veszteségekkel dolgozó jóléti állam polgárait önállósították, akkor tömeges elbocsátások mellett korrekt végkielégítésekkel és adócsökkentésekkel kellett volna számolnunk. Elvégre ha az állam nem szolgáltat, akkor a szolgáltatások díját is meghagyja a társadalomnak. Magyarországon azonban erről szó sincs. Magyarországon a díjat változatlanul beszedik. Azt, hogy a közegészségügy leépítése mellett a társadalombiztosítási járulék gyakorlatilag adó, ma már mindenki pontosan tudja. De érdemes talán számolni. Ha negyvenöt éves kétdiplomás kollégám havi bruttó nyolcvanhatezret keres, akkor a személyi jövedelemadó és a tb-járulék levonása után ötvenegyezer üti a markát. De munkaadójának, aki ez esetben az Akadémia, ez jóval többe van. Õt terheli ugyanis a negyven-százalékos munkáltatói járulék, amelyet szintén a társadalombiztosítás von le. Azaz, ötvenegy nettó ezrese közel százhúsz-százharminc rongyot ér a munkáltatónál. Ügyes. Az állam legalábbis jól jár. Igaz, ilyen feltételek mellett Magyarországon őrület valakit legálisan foglalkoztatni. Marad az, hogy aki csak tud, menekül a közterhek alól, s így fokozatosan nő azok vállán a súly, akik ezt nem tudják megtenni. Ráadásul az 1979 óta tartó megszorítási hullámok mellett már teljesen felesleges a társadalom türelmére és megértésére apellálni. Az idén lép szavazókorba az első olyan generáció, amely életének első tizennyolc éve alatt másról sem hallott, mint válságról, leépítésről, és mást sem látott, mint látványosan gazdagodó eliteket. Tehát semmiben sem bízik.

A bizalomhiány tényének leírása azonban önmagában nem elegendő. Még fontosabb megértenünk azt, hogy Magyarországon szó sem volt semmiféle jóléti államról a kádári korszakban. Magyarország aranyszabadsága illúzió volt, a magyar munkás annyival élt szabadabban más lágerbeli társainál, amennyivel szabadabb volt a jobbágy a rabszolgánál. A szóhasználat nem véletlen. Kádár Magyarországa leginkább feudálisnak tűnik. Kádár rendszere idején a lakossági gyarapodás ugyanis nem az állam birtokolta termelőüzemekben végzett munka ellenértékeként kapott bérből vagy szolgáltatásokból adódott, hanem az államnak elvégzett, kényszerárfolyamon számolt munka után a szabadpiacon realizált jövedelem állt mögötte. Ráadásul adott esetekben az állam kényszerkölcsönökkel is megterhelhette a saját polgárait. Így épült fel Magyarország lakásállományának nagy része. Szintén a feudalizmusra vagy legalábbis a preindusztriális társadalomra emlékeztetnek a kádári magyar élet olyan vívmányai, mint a nagycsalád helyreállása, a kaláka és a háztáji. Mindezeken túl lényegesen fontosabb, hogy sikerült megvalósítani a lehetetlent, megszüntetni a vasbértörvényt. A kádári szürke gazdaság ugyanis lehetővé tette, hogy az egy személy részére nominálisan kifizetett munkabér kevesebb legyen, mint önmaga és családja fenntartásának becsülhető költségei.

Amikor a rendszerváltást megelőző években Grósz Károly kormánya megkísérelte felmondani a kádári közmegegyezést, ez a rendszer bukásába torkollott. Legalábbis látszólag. Az odáig periferikus értelmiségi mozgalmak azáltal nyertek súlyt, hogy valóban megjelent a színen az elégedetlen társadalom. Amelyik maga igényelte a reformokat. Reformok helyett azonban csak a korábbi rendszer tökéletesített kiadását kapta: a természetbeni munkát felváltotta az adóztatás, amelyet immáron formálisan sem indokolt semmiféle állami kötelezettségvállalás.

Éppen ebből a szempontból nem lényegtelen megragadnunk két momentumot. Az első a tulajdonossá válás kérdése. Ha illuzórikus is azt állítani, hogy Magyarországon 1990 előtt létezett társadalmi tulajdon, éppen annyira illuzórikus azt hinni, hogy az egykori pártokrácia burzsoáziává alakulva húzza majd maga után a társadalmat. A másik momentum pedig az, hogy a magyar liberalizmus válságáért nem kis részben maga az a liberális értelmiség a felelős, amely 1994 után gyakorlatilag feltétel nélkül vetette alá magát a pártokrácia uralmának. Ráadásul aktívan közreműködött a saját bázisának leépítésében is - miközben a konzervatív értelmiség létrehozta a saját intézményi bázisát, két egyetemmel, számos középiskolával és általános iskolával, valamint folyóiratok sorával. (Számos ponton megfordítva a száz évvel ezelőtti helyzetet, amikor a kialakuló magyar "Kulturkampf" egyik eleme volt a közoktatás fejlesztése, különös tekintettel az odáig teljesen állami kézben lévő tehetséggondozásra. Az Eötvös Kollégiumra gondolhatunk itt elsősorban, amely nem "elitképezdeként", hanem a középiskolai tanárképzés háttérintézményeként jött létre.) A liberális értelmiség viszont beérte az intézményen kívüli, személyre szóló támogatásokkal. Az értelmiségi intézményi bázis szétverése nagyban szűkítette a liberális értelmiség mögött álló támogatói kört is. Gazdasági haszna azonban mindezeknek nem volt, hiszen a legpazarlóbb szervezetek éppen a központokban helyezkednek el, a leépítés pedig a szolgáltató perifériákon csattant elsősorban, és tovább növelte a lakossági közönyt.

A jelenleg várható konzervatív fordulat egyik előjátéka éppen az, hogy a konzervatív pártok arról beszélnek, amiről a baloldalnak kellene. A szociális kérdésről. (Ha ugyan el nem tolják most is, és nem kezdenek például megint a nemzetről perorálni.) És kimondják azt, amit a liberálisoknak kellene, miszerint a jelenlegi reformoknak alig van közük az ország modernizációjához. Az ostor azonban nyilvánvalóan azokon a liberális értelmiségi körökön csattan majd, akik vállalták, hogy az MSZP által folytatott hazárdjátékot védelmezik. Ha valaki végigolvasta az elmúlt négy év kormányközeli sajtóját, megdöbbenve veheti tudomásul, hogy a pénzügyi lobbin kívül csak és kizárólag liberális védelmezői vannak a nem létező jóléti állam leépítésének Magyarországon. A szocialisták nyilvánosan krokodilkönnyeket ejtenek és szükséges áldozatokról beszélnek, meg a fényes, szép jövőről.

A magyar liberalizmus válsága éppen ebben a szerepzavarban áll. De még ennél is fontosabb, hogy veszélybe kerülhet a teljes modernizációs program. Kádár Magyarországa éppen azért volt sikeres, mert nem modernizált, nem polgárosított. A tucatjával épülő fürdőszobák mellett a társadalom mozgástörvényei a régiek maradtak. Nem Kádár építette vissza Magyarországon a paraszti társadalmat, hanem az a paraszti társadalom kapott a személyében megfelelő vezetőt, amely 1945-ig gyakorlatilag párhuzamosan élt a polgárosodottal, majd annak pusztulása után elfoglalta a helyét. A jelenlegi szocialista elit számos tagja köztudottan "lentről indult": élvezetes szociológiai tanulmány azt figyelni, hogyan váltotta fel a korábbi, feudális gyökerű elitet az új, kádárista, megőrizve a régi mentalitását, leginkább visszásságaiban. Ugyanez történt a városainkban is. Az egykori puszták népe hiába költözött be a lakótelepekre, és az uradalmat hiába váltotta fel az ipari üzem, ha a mentalitás változatlan maradt. A körülmények megváltoztatásának előfeltétele viszont az, hogy az állam (uradalom) fészekmeleg nyomorát váltsa fel a valódi felelősségérzet. Ehhez azonban egyetlen út vezet. Ha a közterhek elviselhetők, az adófizető látja, mire költik a pénzét, és az állam szolgáltat is az adóért cserébe.

A szerző orientalista, egyetemi oktató.

publikálva
1997/37. (09. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk