Idén júniusban öt év szünet után találkozott egymással a magyar és a szlovák miniszterelnök - és már-már az európai szomszédsági viszonyok beköszöntét kezdtük remélni. Pedig egy pillanatra sem dőlhetünk hátra a karosszékben. Bármikor történhet valami, ami alapjaiban változtatja meg a nehezen elért magyar-szlovák partneri viszonyt.
*
A vita forrása ezúttal a világháború éveiben, illetve a harci cselekmények befejezését követően elfogadott 143 elnöki rendelet, azaz a Benes-dekrétumok. Azok közül is az a 13, amely kisemmizte és megalázta a csehszlovákiai magyarokat és németeket, megfosztotta őket állampolgári jogaiktól, s az egyéni felelősség bírósági vizsgálatát mellőzve politikai indítékból mondta ki kollektív bűnösségüket - csak azért, mert nem szlovák nemzetiségűek voltak.
A szlovák parlament szeptember 20-án egy szlovák tartózkodás mellett, 120 igen szavazattal elfogadta A II. világháború utáni viszonyok rendezését szolgáló dokumentumok érintetlenségéről Szlovákiában szóló, 533. számú határozatát. A dokumentum megszületése, értelmezése, politikai fogadtatása rámutat arra az empátiahiányra, amely a közös történelmi eseményeket másképpen nevezi meg, s már a nyelvben is kódolja egy-egy esemény interpretációját. A trianoni békediktátum a magyaroknak sorscsapást és veszteséget, a cseheknek és a szlovákoknak az államiságot jelenti. Az első bécsi döntés, 1938 a magyaroknak a visszacsatolást és a felszabadulást, a szlovákoknak a diktátumot és a megszállást. És így tovább. Jelen esetben is más és más hangsúlyt talált a két fél. A parlamenti határozat elutasítja "a szlovák és csehszlovákiai szervek törvényeinek, dekrétumainak, szerződéseinek és egyéb háború utáni döntéseinek megkérdőjelezésére és revíziójára irányuló kísérleteket, amelyek a háborút követő vagyoni és jogi rendezés módosítását jelentenék", valamint leszögezi, hogy a háború utáni rendezés az "alkotmányos és politikai döntések elfogadása más európai államokhoz hasonlóan (É) a nácizmus veresége következményeként (É), valamint a potsdami konferencia" elvei alapján történt. Ugyanakkor figyelmeztet arra a tényre, hogy ezek a háború utáni jogi normák "nem a diszkrimináció gyakorlatának következményei, és napjainkban nem képezhetik új jogi viszonyok létrejöttének alapját". Végezetül a honatyák szlovák többségét egy kivétellel meggyőző dokumentum kijelenti, hogy "az ezen döntések alapján létrejött jogi és vagyoni viszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok".
E passzusokból a magyarok leginkább a Benes-dekrétumok és a kollektív bűnösség elvének újbóli szentesítését, megerősítését olvassák ki, és kontinuitást sejdítenek a 60 éve történtek és a mai Szlovákia között. A szlovákok viszont jobbára egy történelmi korszak lezárásaként, történelmi igazságtételként értékelik Benes elnök dekrétumait. A friss határozat ellentmondásos pontjai a politikusok gyér történelemismeretéből erednek. A szlovák honatyák tévednek akkor, amikor olyan jogi normák sérthetetlenségének kimondását követelik, amelyek már a megszületésük utáni években módosultak (a németek és a magyarok állampolgárságát például helyreállították). De a határozat szövegének azon állítása sem felel meg a tényeknek, mely szerint a csehszlovákiai magyarok kitelepítéséről, állampolgárságtól, vagyontól, otthontól való megfosztásáról, kényszermunkára való deportálásáról a potsdami konferencia döntött, vagy akár elvi ajánlásokat fogalmazott volna meg minderről.
A parlamenti határozat azonban tartalmaz további figyelemre méltó szakaszokat is. A szlovák fél szerint a "napjainkban nem képezhetik új jogi viszonyok létrejöttének alapját" szövegrész annak kifejezése, hogy bár a háború lezárását jelentő rendeletek részei a mai szlovákiai (és csehországi) jogrendnek, ezek alapján napjainkban már senkitől sem vonhatják meg állampolgárságát, senkit nem telepíthetnek ki, deportálhatnak, foszthatnak meg vagyonától, alázhatnak meg emberi mivoltában - pusztán azért, mert magyar vagy német. Ezt a kérdést a szlovák (és a cseh) értelmezés élesen elválasztja annak deklarálásától, hogy a korabeli vagyonjogi rendezést megváltoztathatatlannak tartja. E különbségtételt igazolja az az ellenzéki szlovák javaslatra bekerült szövegrész is, amely szerint a Szlovák Köztársaság nemzeti tanácsa "nem feledve a II. világháború áldozatainak sérelmeit, és elítélve a kollektív bűnösség elvétÉ" fogadja el határozatát. Ezt Pozsonyban úgy értelmezik, mint egyértelmű elhatárolódást a kollektív bűnösség elvétől: ez akkor sem volt elfogadható, és ma sem az. Budapest viszont az elítélés és a dekrétumok szentesítése között lát ellentmondást, s emiatt a kollektív bűnösség elismerését vélelmezi. A két értelmezés közti szakadék áthidalhatatlannak tűnik.
*
A határozat mindazonáltal nehezen érthető meg a szlovákiai politikai környezet ismerete nélkül.
A szocialista Csehszlovákia évtizedeiben a háború utáni kitelepítés, a németek és a magyarok jogfosztása, kollektív bűnössége tabu volt. A győztes Csehszlovákia az államiság visszaszerzésének fényében látta a nagyhatalmak által is szentesített dekrétumokat. E diadalittasság a németek, a magyarok és a hazai fasiszták megbüntetéséből, a győztesek és vesztesek közötti alárendelt viszonyból táplálkozott. Ezen még az a tény sem változtatott, hogy a győzelem mellett lett volna mivel szembenézni: a cseheknek Emil Hácha személyével és a németekkel kollaboráló protektorátuselittel, a szlovákoknak pedig a Jozef Tiso vezette fasiszta szlovák állammal. De az antifasiszta ellenállás, a prágai felkelés, a szlovák nemzeti felkelés, valamint Benes londoni emigráns kormánya minden kellemetlen emléket felülírt. Az árnyoldalt hallgatás övezte. Ez változott meg az 1989-es rendszerváltással. Csehországban nemcsak a Benes-kultusz éledt fel (ma már törvény szentesíti az elnök érdemeit), de egyesek Hácha személyét is megkísérelték relativizálni. Szlovákiában pedig elemi erővel tört felszínre a Tiso- és Hlinka-nosztalgia az 1990-es évek elején. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy Csehországban ne lenne mind a mai napig vitatéma Benes személye, történelmi szerepe; Szlovákiában pedig még az önállóságért folyó küzdelem éveiben is voltak történészek, akik visszautasították Tiso, Hlinka és a háborús szlovák állam glorifikálását. A Benes-dekrétumok körül kialakult perpatvarnak minden bonyodalom ellenére komoly hozadéka, hogy a szlovák közvélemény immár korrekt és tisztességes tájékoztatásban részesül e történelmi eseményekről, köztük a magyarok jogfosztásáról is.
A határozat elfogadása azonban nem az égből pottyant, és nem kizárólag a magyar-szlovák kapcsolatok megrontásán mesterkedő, elvetemült szlovák nacionalisták műve. Jelentős önrésszel járult hozzá a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja (MKP) új vezetősége, jelesül a pártelnök Csáky Pál és stratégiai alelnöke, Duray Miklós is.
A párt tisztújítása óta eltelt fél évben ugyanis a régi-új eszközök keltek életre. Visszatért az 1998 előtti, kizárólagosan nemzeti, sérelmi politizálás, s az avítt, a 19. századi skanzenből kiszabadult ideológia immár a stratégiára is rányomja a bélyegét. Csáky nem tud ellentartani Duray zavaros, múltba révedő politizálásának. Sőt, mintha ő is azonosulna vele. Az MKP retorikája egyre radikálisabb lett, politikai lépései mögül eltűnt a pozitív érdekérvényesítés logikája. Csáky július elején a pozsonyi rádió magyar adásában a Benes-dekrétumok kárvallottjainak erkölcsi és anyagi kárpótlására utalt. Ezt erősítette meg a hónap közepén Duray is a pozsonyi liberális SME számára adott interjújában. Augusztus elején ismét a pártelnök következett: bejelentette, hogy idén szeptemberben törvénytervezetet terjesztenek a parlament elé a meghurcolt magyarok erkölcsi megkövetése és anyagi kárpótlása érdekében.
Az MKP ötletére végül is - a maga módján - a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) lett vevő, mely legott előállt saját határozattervezetével. Ám Csáky működése több kérdést is felvet. Lehetett-e esélye a sikerre úgy, hogy elmulasztotta az egyeztetést az MKP természetes partnereivel, azaz a jobbközép, mérsékelt szlovák pártokkal? Vajon megváltozott-e ezen pártok véleménye e tárgyban - elvégre 2005 áprilisában Mikulás Dzurinda kormányfő épp a dekrétumok felemlegetése miatt mondta le találkozóját Gyurcsány Ferenccel? S vajon az MKP miért ellenzékből kezdeményezte a felülvizsgálatot, miért nem vállalta ezt kormánypártként?
A válaszok egy részében meglepő összhang körvonalazódik a szlovákiai értelmiség körében: Csáky, aki túl hosszú ideje van ahhoz a politikában, hogy e lépés következményét ne tudta volna előre látni, a konfliktusteremtés útjára lépett. A nemzeti radikalizmusáról hírhedt Duray Miklós átvette az MKP ideológiai irányítását. Ha további motivációt is keresnénk magyarázatként, a pártelnöki pozíció megerősítése és a párt 8 százalék felé zuhanó népszerűsége kínálkozik. Felmerül annak a gyanúja is, hogy Csáky a párton belüli küzdelemben használta fel eszközként a dekrétumokat, ami erős cinizmusról tanúskodna. Még akkor is, ha a párt népszerűségi indexe ismét két számjegyű - hisz a kárpótlásra váró szlovákiai magyar ismét át lett verve.
Akár tetszik, akár nem, a szlovák (és cseh) fél a Benes-dekrétumok ügyét - a vagyonjogi vonatkozások miatt - még hosszú ideig nyitottnak fogja látni. A felülvizsgálatban érdekelt felek, a kitelepített magyarok és németek, a szülőföldön maradottak és leszármazottaik, s e csoportok politikai képviselete folyamatosan tesztelni fogják az európai intézményeket: vajon eljött-e az idő a vagyonjogi ügyek rendezésére? Ám úgy látszik, a szlovák és a magyar politikai elit képtelen tanulni a történelemből. A restitúciótól való félelem a szlovák, a parlamenti határozat a magyarországi politikai erők összezárását eredményezte - kizárólag nemzeti alapon. Sem a szlovákok, sem mi, magyarok nem tartunk még ott, ahol az osztrákok vagy a németek, akik álláspontját a sorsdöntőnek vélt nemzeti kérdésekben is politikai értékrendjük határozza meg. Míg 2002-ben a német CSU-nak és az osztrák FPÖ-nek csak Orbán Viktor szegődött társául, amikor azok az európai intézmények dekrétumérzékenységét próbálgatták, immár az MSZP és az SZDSZ is csatlakozott ehhez. Miként az sem válik dicsőségükre, hogy épp Duray Miklós 19. századi politikai stratégiájával vállalnak szolidaritást.
A szlovák parlament határozatára nem volt semmi szükség, hisz nem változtatott a jelenlegi jogi helyzeten. A szlovák politikusok elsősorban a szlovákiai magyarok lelkén ejtettek újabb sebet. Pedig magyaroknak, németeknek, osztrákoknak, cseheknek és szlovákoknak együtt és nem egymás ellen kell elfogadható kompromisszumot kikovácsolniuk. Amennyiben sikerül elválasztani egymástól az erkölcsi és az anyagi kárpótlást (ez utóbbit még a liberális szlovák értelmiség sem támogatja), a szlovákok eljutnak annak felismeréséhez, hogy saját országuk állampolgáraitól bocsánatot kérjenek a történtekért. Az első lépés már megtörtént: az önálló Szlovákia történetében először fogadtak el olyan parlamenti határozatot, amely elítéli a kollektív bűnösség elvét.
A szerző Pavol Paskának, a Szlovák Köztársaság nemzeti tanácsa elnökének a tanácsadója.
