A varsói felkelés mai olvasata szövevényes, sokszor nehezen járható és szűk, gyakran szó szerint a föld alatti csatornarendszeren keresztül vezet. Vajon mit jelent a lengyeleknek a varsói felkelés ma, 80 évvel a történtek után, és mit üzen nekünk, magyaroknak?
*
Mielőtt hús-vér varsóiakkal találkoztam volna, érdekelt, mitől érzi magát lengyelnek egy lengyel – amire a lengyel tudományos akadémia pszichológiai intézete által végzett, 2023-ban befejeződött kétéves kutatásának eredményei adtak választ, legalábbis papíron. Egyebek közt éppen azt vizsgálták, hogy melyek a lengyelség legfőbb kritériumai, melyek identitásuk legfontosabb sarokkövei. A megkérdezettek legelsőnek az anyanyelvet jelölték meg, ugyanakkor kevésbé számított számukra fontosnak, hogy az illető Lengyelországban született-e. Mint kiderült, a mai lengyel identitásban nem annyira lényeges kérdés, hogy az ősök is lengyelek voltak-e, ennél sokkal fontosabb tényező ugyanakkor a katolikus vallás, bár a szerepe csökkenő tendenciát mutat. A kutatás megállapításai szerint kiemelten fontos a lengyelek számára a nemzeti jelképekkel – nemzeti színek, címer, zászló, himnusz – való azonosulás mellett a politikai részvétel, a választásokon való részvétel és a nemzet történelmének ismerete. A lengyel nemzeti identitás meghatározó része a kutatás szerint – ahogyan egyébként ez jellemző a kelet-közép-európai népekre, így a magyarra is –, hogy úgy gondolnak magukra, mint a legtöbbet szenvedett népre.
A járdán kaptatva
Autóval utazom, így láthatom, milyenek a házak, a vidéki, út menti porták, milyen állapotban vannak a közutak és a táj. Az első állomás két nap erejéig Nowy Targ és Nowy Sącz, az egykori Galícia meghatározó települései, és már itt feltűnnek a szépen felújított épületek, a tisztaság és rendezettség. Ugyanez mondható el az út menti települések házairól, új tetőkkel, amelyeken számos esetben napelemtáblák láthatók. Az utak és közterületek állapota magáért beszél; egy prosperáló, fejlődő gazdaság egyik tanúbizonysága ez. Varsóban az első reggelen a fákkal szegélyezett, belvárosi Hoża utcán sétálok, reggelizőt keresek. Az előttem munkába siető nőket, férfiakat, fiatalokat – mintha csupa fiatal lakná ezt a várost – nézegetem, és jólesőn tapasztalok valami nyugodt lazaságot, jólöltözött kényelmet. Lépten-nyomon színvonalas pékségekbe, kávézókba botlok, amelyekben sorok állnak; láthatóan sokan megengedhetik maguknak, hogy házon kívül vegyék meg a napindító kávéjukat.
Bár az egykor porig rombolt város épületei cseppet sem mondhatók szépnek – kivétel a korhűn helyreállított óváros –, valamiért mégis hangulatos, tiszta és otthonos az összkép. Varsó nagyon gyorsan változik, az elmúlt 15–20 évben kinőtt felhőkarcolók nyúlánk sziluettjei vetnek árnyékot a háború után felhúzott lakótelepi tömbházakra.
A történelem a városé, az embereké
Hogy a történelem iránti szenvedély a lengyel identitás része, arról az egyre-másra nyíló múzeumok mellett a mindenhol felbukkanó emléktáblák és a tereken felállított kiállítások, különböző emlékhelyek is tanúskodnak. Szinte alig találni a városban olyan házfalat, felületet, ami ne emlékeztetne valamilyen jeles eseményre, így például megemlékeznek azokról a varsóiakról is, akik az 1956-os magyar forradalom iránti szolidaritásukat önkéntes felajánlásokkal fejezték ki.
A húsz évvel ezelőtt, egy korábbi villamos erőműben kialakított Varsói Felkelés Múzeumában az intézmény igazgatóhelyettesével is találkozom. Paweł Ukielski készségesen fogad a bejáratnál, ahol százméteres sor kanyarog. Előző nap Andrzej Duda államelnök és Rafał Trzaskowski, Varsó polgármestere találkozott itt a felkelés még élő, alig 400 veteránja közül azokkal, akik el tudtak jönni. Azonban nemcsak ők, hanem az afganisztáni és iraki missziók veteránjai is meghívást kaptak, hangsúlyt adva szerepüknek, egyben elindítva ezzel a veteránokról szóló közpolitikai diskurzust. Hogy a fiatalok és a veteránok találkozása is különösen fontos számukra, később válik egyértelművé. A megemlékezésre több mint 2000 cserkészlány és -fiú érkezett.
A múzeum, bár a területe nem hatalmas, a felkelés szinte minden aspektusát igyekszik bemutatni. Tavaly külön időszaki kiállítást kaptak a nők, akiknek a felkelésben játszott szerepe óriási volt. Nincs olyan film, könyv, kiállítás vagy visszaemlékezés, ami ne szólna arról, hogyan vették ki a részüket a harcokból, az első vonalban éppúgy, mint összekötőként, az ellenállás szervezte kórházakban ápolóként dolgozva, vagy a felkelés alatt megjelenő újságok készítésében és terjesztésében szerepet vállalva. S nem csupán kivették a részüket, de egybehangzóak a visszaemlékezések arról, hogy gyakran a csatornában zajló műveleteket is jobban viselték a férfiaknál. Érdemes felnagyítani, mivel járhatott mindez – hiszen a felkelés heteiben a városlakók ürülékének elvezetésére szolgáló csatornarendszer nem csak a túlélést szolgálta búvóhelyként, de a hírek, eszközök, emberek eljuttatását is, a harcot a németek ellen, bármi áron.
És ha a nőket említem, nem hagyhatók ki a gyerekek sem; a rengeteg civil gyerek áldozat mellett sok ezren a harcokban aktívan részt vállalva haltak hősi halált.
Jelenleg éppen új keletű társadalmi vita zajlik arról, vajon a korhűen újjáépített Óváros kapujánál felállított Kis felkelő szobrát ihlető egykori áldozat fiú vagy lány volt-e, s szabad-e egyáltalán gyereket fegyverrel ábrázolni. Mindenesetre, függetlenül a nemétől, ott jártamkor szinte alig látszott ki a virágokból és gyerekrajzokból.
Történelem egy varsói általános iskolában
Bogusław Mielniczuk Varsó Mokotów kerületében, a Bronisław Malinowski olimpiai aranyérmes atlétáról elnevezett általános iskolában tanít történelmet, és július 31-én, egy nappal a felkelés évfordulója előtt kalauzom a városban. A 48 éves férfi olyan helyekre visz el, amelyek a város rejtekében, eldugottan tanúskodnak az egykor történtekről. Nem turistacélpontok ezek, sokkal inkább részei a helyiek életének, amelyeket a magukénak tudnak, és különösebb csillogás vagy hírverés nélkül használják az emlékezésre.
Vele jön a fia, Bartek is; nyári szünet van. Zöld szemű, szeplős, göndör hajú tízéves srác, aki követi az apját és a magyar újságírót, s végighallgatja az ismert történeteket. Tudja, hogy a virágokat az apja és a diákjai ültették a tömbházak között, a szürke falon elhelyezett kőtábla alá és az, hogy a nagy melegben is virágoznak, az ő gondoskodásuknak köszönhető. Ismeri az öt fiatal tragikus sorsát, akiknek a sírjához egy árokszéli ösvényen át vezet az út. Az erdős részen körbekerített, egyszerűségében is szép emlékmű kerít magának helyet, páfrányok élnek a földhalmon. Szemközt néhány fiú ücsörög a porban, zavarba jönnek az idegen kíváncsiságtól. 16 évesek, megilletődve árulják el a nevüket, Jakub, Szymon, Mariusz, Michał. A maguk elszánásából jöttek mécsest gyújtani erre a helyre, ahol náluk alig idősebb, 20–22 éves fiatalok haltak meg, amikor indultak volna a városba csatlakozni a harcokhoz, de a németek rajtuk ütöttek. A fák takarásában utánpótlás-útvonal húzódott, ahol fegyverek, élelmiszer érkezhetett, visszafelé információ, sebesültek.
A srácok szedelőzködnek – ma még négy-öt másik emlékhelyet látogatnak végig –, átvágnak a tisztáson, amikor egyikük, szemüveges, bozontos hajú kamasz megfordul és cinkosan megkérdezi, magyar vagyok-e, aztán nagy mosolyra húzódik a szája és elhadarja: Polak, Węgier, dwa bratanki!
Nagyon erősen kell gondolkodnom, mit tanultam a lengyel történelemről. Mit tud róla a fiúkkal egykorú fiam? Egy mai, lengyel tinédzser tud valamit a magyarokról. Otthonról? Az iskolából? Már ott sincsenek a srácok, de önkéntes vezetőmtől, Bogusławtól direkt válasz nélkül is közelebb kerülök az igazsághoz. Elvisz az iskolába, meg akarja mutatni, hol tanít.
A tanteremben a nyár tiszta nyugalma fogad. Még valami más is, csupa új pad és rendezettség, nincsenek letörött kilincsek és összefirkált, régi asztalok. Szerencsés gyerekek és tanárok, akiknek egy új iskola jutott? Kiderül, korántsem, átlagos intézmény ez, még nem is a legszebbek közül való.
A falon hatalmas monitor. Bogusław összeköti a laptoppal és képek sokaságát mutatja, ahogyan a diákjaival látogatásokat tesznek a különböző emlékhelyeken, amint találkoznak a veteránokkal. Elmondja, hogy nem tesz különbséget a varsói lázadás és a varsói zsidók gettófelkelése között a megemlékezés tekintetében, amikor erről tanítja a diákjait, mindkettőt ugyanolyan jelentősnek tartja. Az egyik fotón feltűnik Bartek is, mosolyogva ül egy idős asszony mellett; a varsói felkelés vezetőjének lánya az. Bogusław hiszi, hogy sok év múlva nagyon fontos fotó lesz ez a fiának.
Veteránok emlékezete
A Dom Powstańców Warszawskich, a Varsói Felkelők Háza különleges intézmény, ahol én is találkozhatok még élő felkelőkkel. A sárgára festett, földszintes épület előtt taxikból, betegszállító mentőautókból kiszálló idős emberek képe fogad, odabent pedig modern, akadálymentesen kialakított, szépen bútorozott tér, nyüzsgéssel. A felkelés túlélői beszélgetnek gyerekekkel, felnőttekkel, van, aki éppen ebédel egy erre kialakított részen, a sarokban diszkréten meghúzódó rendőrök, akik ügyelnek rá, hogy semmilyen atrocitás ne történhessen.
Nem öregek otthona ez, hanem nappali ellátást biztosító kezdeményezés, a gondoskodás mellett az egyik szerepe az, hogy a veteránok és a fiatalok, gyerekek között rendszeres és élő kapcsolat alakulhasson ki. Ne csak kivételes alkalmakkor és messziről lehessen látni valakit, aki az egykori események résztvevője volt, hanem testközelből is, kérdéseket feltéve, direkt válaszokat kapva.
Monika Białkowska, a veteránok házának vezetője azt mondja, hogy az eredeti ötlet éppen erre irányult: ne kizárólag augusztus 1-jén emlékezzenek a túlélőkre, az év minden napján a közelükben akartak lenni. Önkénteseket képeztek, hálózatot építettek ki, amely ingyenes taxit és sok egyéb segítő szolgáltatást biztosít a veteránok otthonában éppúgy, mint az intézmény falai között, és rendszeresen nyújtanak pénzbeli támogatást is. Az idős emberek gondozása nem könnyű, és hiába jelentkezik valaki önkéntesnek, egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas a feladatra, mutat rá a vezetőnő.
A ház és a program Varsó város támogatásával és finanszírozásával jött létre és működik ma is azzal a kifejezett céllal, hogy ezeknek a most már nem sokáig élő emberek napjait élményekkel telivé, szebbé, élhetőbbé tegyék. Amikor megkérdezem, mit jelent számára ez a munka, Monika gondolkodás nélkül feleli, hogy ez a legszebb munka, amit csak el tud képzelni.
Bemutatnak egy idős férfinak, azok egyikének, akik gyerekként vettek részt a felkelésben. Jan Antoni Witkowski 1931. november 20-án született, és amikor érdeklődöm, mi volt a felkelés során használt konspirációs neve, büszkén feleli, hogy Jaś. Már elbúcsúzunk, amikor még ezen tűnődöm és elképzelek egy tizenkét évest, és azt, mit jelenthetett, hogy akár a katonáknak, a felnőtt felkelőknek, úgy nekik, gyerekeknek is adtak fedőnevet, hogy ezzel is védjék egymást és magukat.
A lengyel történelem, a varsói felkelés és a jelen valósága ezerféle szál bonyolult szövedéke, millió olvasata és értelmezése jelenleg is zajlik.
Amikor az egyik, a lengyeleket jól ismerő egykori diplomatával beszélgetek, a bátorságuk az egyik témánk. Hogy a varsói felkelés vajon előzménye vagy következménye a tettrekészségüknek?
Újabb találkozás, újabb felvetés. A gettólázadás egy évvel megelőzte a varsói felkelést, a még megmaradt 60 ezer zsidó egy hónapig küzdött, ha nem is a megmenekülésért, de a becsületes halálért. Vajon mennyire lehetett ez előképe a ’44-es felkelésnek, és adhatott-e példát a varsóiaknak – ha a zsidók megtették, megtehetjük mi is?
Nem eldöntött kérdés, volt-e értelme olyan áldozatokat hozni, ami egy teljes város lerombolásával és százezrek halálával járt.
A felkelésről itthon, hétköznapi beszélgetésekben gyakran előkerül a kilátástalan jelző – ám számomra a beszélgetésekből az derül ki, hogy ez inkább magyar gondolatiság, magyar kifejezés. A lengyelek számára, nekem úgy tűnik, kilátás volt az is, hogy feláldozzák magukat, mert ha nem is közvetlen és számukra megélhető lesz a végeredmény, de a haláluk, áldozatuk messze hat, és erőt ad majd az utódoknak kiállni magukért.
A katonai temető sírjai közt zsidók is nyugszanak. Voltak, akik a gettófelkelést túlélve csatlakoztak a varsói felkeléshez és olyanok is, akiket a felkelők zsidóságuk miatt megöltek, hiába harcoltak ugyanazért, mint ők.
W nap, W óra
A 80. évfordulóra Frank-Walter Steinmeier német elnök Varsóba látogatott, és bár szimbolikus üzenetekkel és szavakkal is bocsánatot kért a lengyelektől, a sokak által látni kívánt gesztust, az NSZK egykori kancellárja, Willy Brandt, a gettófelkelés áldozatainak emlékművénél tett 1970-es letérdelését nem ismételte meg. A Duda elnök által átadott német nyelvű könyv a Wola kerületi mészárlásról, ahol a nácik bosszúból 80 ezer civilt öltek meg, és ezzel temetővé tették a várost, szintén szimbolikus, ugyanakkor sokat eláruló válasz gesztus.
Augusztus 1-je, legyen bármekkora ünnep is a felkelés évfordulója, nem munkaszüneti nap. Mégis, sokan a szabadságukat is ehhez igazítják és tömegek érkeznek vidékről, hogy délután részesei lehessenek a megemlékezésnek. Az utcai hirdetőtáblán kitűzők ezrei, a felirattal: W jak Wolność, azaz W mint Szabadság. Ingyen, bárki számára elvehető.
Nekem is kell, az ingemre tűzöm. Aztán igyekszem, hogy jó helyet találjak, és időben a legfontosabb gyülekezőhelyen, a Kultúra Palotája melletti csomóponton legyek. Izgatottan várakozó lengyelek tízezrei, pirosba és fehérbe, cserkészegyenruhába öltözve, zászlók rengetege alatt készülnek a W órára, a támadás kezdetét jelentő 17.00 órára. Senki sem tudná kivonni magát ez alól a hatás alól, nekem sem sikerül a megfigyelő szerepében maradni. Lengyellé válok – bár galíciai dédapám okán valamelyest vagyok is –, és ahogyan elüti az óra az ötöt, szinte mellbe vág a megrendültség, amint teljesen váratlanul, méltóságteljes lassúsággal feltűnik egy magányos katonai szállítógép, kitakarva a felhőtlenül kék eget. A Hercules hangját nem hallani, megjelenésére ugyanis felzúgnak Varsó légvédelmi szirénái. A nyitott rámpával, a felkelés zászlajával és a harcoló Lengyelország szimbólumával repülő géppel párhuzamosan a földön vörös és fehér füstgránátok gyúlnak a kezekben. A hangerő és a látvány elszorítja a torkom, a lengyel himnuszt egy emberként éneklő tömeg, soha el nem felejthető élmény. Két perccel később a lengyel légierő legmodernebb vadászgépei négygépes rajkötelékben húznak el felettünk, ami a katonáktól a civilek számára adható legnagyobb tiszteletadás jele.
Nemsokára megindul a tömeg, kezdetét veszi a várost átszelő felvonulás.
A sokféleség teljesen magától értetődő; a legnagyobb természetességgel vonul egymás mellett a Trump feliratos sapkát viselő és később szónoklatot is tartó férfi, a kutyás, félmeztelen öregember, a kisgyerekes családapa, fiatal fiúk, lányok, idős nők és vidékről érkezett cserkészlányok sokasága.
Hogy számukra pontosan mit is jelent a varsói felkelés, milyen dallam hangzik a fejükben, nem tudható. Van azonban, ami sok egyéb jelentéssel nem bír, önmagában is az, ami. Az egyetlen szólam, amit skandálnak és amit keresek végig magamban. Valaha volt-e részem benne, kaptam-e hasonlóra példát, van-e közös és mindenki számára ugyanazt jelentő dolgunk nekünk magyaroknak, mint nekik ez a mondat: Cześć i chwała bohaterom! Tisztelet és dicsőség a hősöknek!
Mi történt Varsóban?
A varsói felkelés 1944. augusztus 1-jén délután 5 órakor vette kezdetét és október 2-ig tartott. A hadműveletet a londoni emigráns kormány jóváhagyásával a lengyel földalatti hadsereg, az Armia Krajowa (AK) parancsnoksága indította el. A cél az volt, hogy felszabadítsák Varsót a náci megszállás alól, mielőtt a szovjet Vörös Hadsereg bevonulna a városba, s így Lengyelországot a háború után kimenekítsék a leendő szovjet blokkból.
A felkelés nem csupán katonai akció volt, hanem a lengyelek szabadságvágyának megnyilvánulása is. Előkészítése hónapokig tartott, ennek során az AK titokban fegyvereket és lőszert halmozott fel. Az időzítése kritikus volt, mivel a lengyel vezetés abban reménykedett, hogy a Vörös Hadsereg gyors előrenyomulása támogatást nyújt majd a felkelőknek. Azonban a szovjetek megálltak a Visztula folyó keleti partján, a város Praga negyedében, és nem nyújtottak közvetlen katonai segítséget. Számottevő támogatást a felkelők a szövetséges csapatoktól sem kaptak: Nagy-Britannia és az Egyesült Államok számára a lengyel ügynél fontosabb volt, hogy a háború utolsó szakaszában ne idegenítsék el maguktól Moszkvát.
Az AK körülbelül 50 ezer katonát számlált, a felkeléshez csatlakoztak a Népi Hadsereg, a szovjet orientációjú Armia Ludowa kisebb egységei is. Az első napokban a felkelők elfoglalták Varsó egyes részeit, de nem sikerült a várost ellenőrzésük alá vonni. A jól felszerelt német csapatok azonnal ellentámadásba lendültek, és kegyetlen harcok kezdődtek. A gyengén felfegyverzett, legfeljebb kézifegyverrel harcoló felkelőknek sikerült ideiglenes védelmi vonalakat kiépíteniük, de a német túlerő és a modern fegyverzet városnegyedről városnegyedre, házról házra megtörte az ellenállást. A civilek aktív támogatása ellenére az ellátmány és a fegyverek hiánya súlyos problémákat okozott. A felkelők és a lakosság borzalmas körülmények között próbáltak túlélni, miközben a németek módszeresen pusztították a várost és gyilkolták lakóit. Kegyetlenségük minden képzeletet felülmúlt. Különösen a felkelés első időszakában mindennaposak voltak a civileket sújtó tömeges kivégzések. A nürnbergi per során elhangzott egyes vallomások szerint Hitler parancsba adta Himmlernek és Guderiannak, hogy Varsót a föld színével kell egyenlővé tenni, és megölni minden lakóját. A becslések szerint 16 ezer ellenálló és 200 ezer civil halt meg, és a város nagy része romba dőlt. A túlélőket a németek koncentrációs táborokba és kényszermunkára hurcolták. Szeptember végére a felkelők helyzete reménytelenné vált, október 2-án az AK vezetése kénytelen volt kapitulálni.
A háború utáni lengyel emigráció köreiben, a szocialista korszak földalatti sajtójában, majd az 1989 utáni szabad lengyel nyilvánosságban a felkelők hősiességét és áldozatát senki nem kérdőjelezte meg, de a varsói felkelés szinte kirobbantása pillanatától komoly, súlyos viták tárgya is. (A szocialista korszak változó mértékben, de leginkább tabuként kezelte a témát, különösen annak világpolitikai kontextusát.) Az érvek és ellenérvek leginkább az áldozatvállalás értelmét, a felkeléshez vezető politikai számítások megalapozottságát firtatják. Különösen a Kaczyński-kormányok alatt a szélsőjobboldal igyekezett a felkelést kisajátítani és felhasználni saját emlékezetpolitikai és politikai céljaira – mind ez idáig átütő siker nélkül.
(Varsó)
(A szerző köszönetet mond a Liszt Intézetnek a riport elkészültéhez nyújtott segítségért.)
