82 éve, 1943. április 19-én kezdődött, és szűk egy hónapig tartott a varsói gettófelkelés. Miközben a nácik leszámoltak az alig felfegyverzett lázadókkal, porig rombolták a zsidók számára kijelölt városrészt, a túlélőket pedig haláltáborokba küldték, Varsó többi része a megszállás hétköznapjait élte. Hogyan emlékezik ma Lengyelország a világháború alatti zsidó ellenállás legjelentősebb mozzanatára?
Író, újságíró, a lengyel tényirodalom grande dame-ja. Tényregényeiben, riportjaiban, elbeszéléseiben elsősorban a holokausztra és a holokauszt feldolgozására összpontosít, erőteljesen építve a személyes történetekre. Itthon nemrég jelent meg Maria H. emlékezik című műve. Varsói otthonában kerestük fel.
Kultúrát közvetíteni – ez volt a népművelő feladata. Miközben a kultúraközvetítés kifejezés és a népművelő szó egyaránt kérdéseket vet fel, egy olyan szakma tűnt el, illetve alakult át, amelynek hetvenes évekbeli virágkora máig hatással van az életünkre.
A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.
Kiégett fűcsomókon lépkedünk a semmi közepén. Elegáns emberek bizarr menete a harmincöt fokos hőségben. Diplomaták, különböző szervezetek képviselői, újságírók, szervezők – és cigányok, főként fiatalok, akik sem ezek, sem azok közé nem tartoznak.
Interjúalanyunk Magyarországon először szervezett olyan csoportot, amelyben elkövetők és áldozatok leszármazottai rendszeres időközönként beszélgetnek egymással. A tavaly októberben indult vállalkozás résztvevőinek egyéni és családtörténetét alapjaiban rengették meg a 20. század történelmi eseményei.
