A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.
Kiégett fűcsomókon lépkedünk a semmi közepén. Elegáns emberek bizarr menete a harmincöt fokos hőségben. Diplomaták, különböző szervezetek képviselői, újságírók, szervezők – és cigányok, főként fiatalok, akik sem ezek, sem azok közé nem tartoznak.
Interjúalanyunk Magyarországon először szervezett olyan csoportot, amelyben elkövetők és áldozatok leszármazottai rendszeres időközönként beszélgetnek egymással. A tavaly októberben indult vállalkozás résztvevőinek egyéni és családtörténetét alapjaiban rengették meg a 20. század történelmi eseményei.
"Olyan tiszteletet ébresztett mindannyiunkban, hogy azóta is úgy gondolok rá, mint életem legjobb pedagógusára, aki gyökeresen megváltoztatta az életemet" - mondja egyikük a Nagy Imre köréhez tartozó, 1956 után elítélt tanárról.
„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”
"Ahogyan sok más helyen, újfent találkozom a jelenséggel: azt a szót, hogy zsidó, nehezen mondják ki. Nincsen e mögött ártó szándék, ami mögötte van, az pontosan a semmi. A gondolatok hiánya, az erről való gondolkodás hiánya." Kárpáti Judit megrázó írása nem ismert családtagokról, Tiszavasvári egykori izraelita közösségéről.
A holokauszt hazai áldozatainak emléknapjára; az áldozatok, családom számos tagja, köztük soha nem ismert nagyapám, Schächter László emlékére
