Rehák Géza Vörös Riviéra című, tavaly megjelent kötete A Balaton a Kádár-korszakban alcímet viseli, de nem témája a balatoni retró. Nem arról van benne szó, mennyibe került annak idején a sör és a lángos, hogy jelent meg a tóparti büfékben a hekk – erről egyébként ebben a cikkünkben írtunk –, milyenek voltak a balatoni strandok és diszkók, vagy miként nyaraltak a magyar tengernél az NDK-ból és az NSZK-ból érkezett turisták. A Vörös Riviéra olyan történeti tárgyú munka, ami azt mutatja be, hogyan gondolkodott a szocialista állam a Balatonról, mint kiemelt jelentőségű turisztikai célpontról, üdülőkörzetről és tájegységről, hogyan illeszkedett mindez a tervgazdálkodáson alapuló gazdaságpolitikába, valamint milyen eredményeket és félresikerült örökséget hagyott maga után a Kádár-korszak a magyar tengernél.
Összegző és egyben hiánypótló könyv született; egyfajta alapmű ez, aminek forrásait a szakirodalom mellett korabeli párt- és tervdokumentumok képezik. (Talán ezért van, hogy a kötet szövege, nyelvezete helyenként kissé száraz, így azt a benyomást kelti, mintha egy 1960-70-es évekbeli előterjesztést, tervezetet olvasnánk. Persze ez csak apróság, és semmit sem von le az egyébként minden szempontból kiváló munka érdemeiből.)
A szerző felidézi a szocialista korszak Balaton-politikájának előzményeit: a két világháború közötti időszakot, amikor már napirenden volt a turizmusfejlesztés és létezett az 1957-ben újra felállított Balatoni Intéző Bizottság, a tóval kapcsolatos döntésekben megkerülhetetlen testület; illetve a Rákosi-korszakot, amikor a dolgozók üdültetése volt a fő cél, és amikor az államosítás, az erőszakos kollektivizálás a Balatont is utolérte. Bár a könyv megemlíti, hogy még korábban, a 19. században a Balaton-felvidék hírnevét a szőlőhegyei alapozták meg, arról már nem esik szó a kötetben, amit szintén érdemes megjegyezni, hogy a század első felében, a nemzeti ébredés időszakában a Balaton-felvidék számított a „nemzeti tájnak”, ami végül később az Alföld és a Hortobágy lett.
A Kádár-rendszer korán, már az 1950-es végén felismerte, hogy a turizmus – vagy a kor terminológiájával: idegenforgalom – fejlesztendő terület még annak ellenére is, hogy a szocialista tervgazdálkodásos rendszerben az ipar, sorrendben utána pedig a mezőgazdaság jelentette a prioritást, a szolgáltató szektor, amibe a turizmus is tartozott, csak ezek után következett. Ám, ahogy olvashatjuk, „az ágazat a kádári vezetés szemében elsősorban a devizabevételek reményében vált fejlesztésre érdemessé”.
A Balaton tehát ebből a szempontból egyáltalán nem volt mellékes. A Balatoni Intéző Bizottság javaslatára Tihanyban, Siófokon, Balatonföldváron és Keszthelyen az országban ekkor még ismeretlennek számító szállásfajták, motelek épültek. Tihanyban létrejött az első kemping, Siófokon 1961-ben átadták az első balatoni hotelt, a Vénusz Szállót, amit a következő évben szintén a déli parti városban a Hotel Balaton megépítése követett – e szállodák a román és bolgár tengerparti turistacsalogató beruházások, építkezések mintájára jöttek létre. Szántódon, Kőröshegyen, Siófokon népszerű vendéglóhelyek nyíltak, moteleket építettek Balatonalmádiban, Balatonfüreden is.
A forgalom megélénkült, a nyugati turisták is jöttek – és szép lassan kiderültek a szálláshelyek fogyatékosságai. A szállodákból hiányoztak „a rossz időben időtöltési lehetőséget kínáló helyiségek, terek, amelyek nyaralóhelyeken épült hotelekben, legalábbis nyugaton szintúgy megszokottnak minősültek”. Volt olyan szálloda, ami nem rendelkezett saját étteremmel. A motelekben melegben elviselhetetlen volt a hőség, ha hűvösre fordult az időjárás, fáztak a bennük lakók. Minden áthallatszott a szomszédos épületekből, ráadásul a nyaralók beláttak a mellettük lévő szállás ablakain. Mindez annak volt az eredményre, hogy az építkezéseknél a költséghatékonyság szerepelt az első helyen. A könyv aztán egy későbbi fejezetben tárgyalja „a korabeli balatoni idegenforgalom zászlóshajójának” számító három szálloda, az 1968-69-ben elkészült balatonfüredi Annabella és Marina, illetve a Balatonalmádiban felépített Auróra történetét, korabeli fogadtatását.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
