Divatos lett megint a határon túli magyarokkal foglalkozni, közeledik a december, fázósan bújnak nagy subájukba az emberek, s ilyenkor elő-előkerül a téma. Új szereplők léptek az elmúlt években az ingoványosnak számító területre: ahogyan a kormány hátrálni kényszerült onnan, úgy próbált magának utat törni a házelnök és az államfő.
A kormány a felesleges és nyomorúságos december 5-i népszavazás csatáját megnyerte ugyan, de sokáig úgy tetszett, a háborút elveszítette. "Decemberöt" valóságos kis 'szöd lett: az a hívó szó, aminek hallatán lehet kapa-kasza után nyúlni, gyurcsánytakarodjot skandálni. A kormányzat és a kormánypártok persze előbb-utóbb kiheverik, például amikor az elnöküket már nem Gyurcsány Ferencnek hívják.
Az, hogy Sólyom László államfő magáénak érzi a problémát, nem meglepő: mind a konzervatív közszereplő, mind a jogvédő tudós, mind az érző szívű bácsi szerepéhez hitelesen társul ez a felfogás. Az elnök igen aktív, több időt tölt a határon túli magyarok körében, mint elődei együttvéve. Az, hogy fellépéseit nem hangolja össze a kormány politikájával, tulajdonképpen természetes (ő tette azzá): éppúgy orákulumként nyilatkozik meg, mint a belpolitika kérdéseiben. A megvalósítás nyűge nem terheli. Az általa a témában összehívott fórumok tökéletesen súlytalanok, céljuk a tájékozódás, a zártkörű eszmecsere, nem több, nem kevesebb. Az elefántcsonttoronyból szép a kilátás. Ha az államfő megszólal, az nagyot, mélyet, üreset kong: tett nem követi.
Érdekesebb Szili Katalin szerepfelfogása. A rendszerváltás óta a házelnök nem számított önálló politikai tényezőnek. A törvényhozás első embere járta az ösvényt, amit a kormány mutatott neki. Eddig. Szili azonban ambiciózus, és makacs meggyőződése, hogy nagy dolgokra hivatott. Keresi a kitörési pontokat: ha már nem ülhet a Sándor-palotában, legalább eljátssza azt. A külhoni magyarság szívének kedves csücske, úgy gondolja hát, hogy e téren sikeresen pozicionálhatja magát. ' is szereti a fórumokat, főleg, ha ő elnökölhet rajtuk. Rendszeresen összehívja hát a Kárpát-medencei képviselők tanácskozását. Úgy véli, az egyes képviselők legitimációja majd legitimálja magát a fórumot is, és persze az ott elfogadott nyilatkozatokat, amiket - kijelentéseivel ellentétben - soha nem egyeztet a kormányzattal. Kész helyzetet akar teremteni, és csodálkozik, amikor a dolgok nem úgy történnek, ahogyan ő kinyilatkoztatta őket. Valós célja persze ennél tovább mutat: elfogadható közszereplő kíván maradni a Fidesz-hívők számára is. Sértett és dühös emberekkel veszi körül magát, akik valaha a terület központjában, a Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgoztak, csak éppen kipenderítette őket a kormány, hogy helyet próbáljon csinálni saját nemzetpolitikájának. 'k látják el tanácsokkal az Elnök Asszonyt. A határon túliak mindezt zavart udvariassággal nézik: akkor hát most ki diktál itt? Ki kormányoz? Kinek a feladata, hogy nemzetpolitikát alkosson?
*
És amíg itthon folyik a bohóckodás, a kinti magyar pártok szép lassan fuldokolnak. Pedig nemrég még több országban is komoly kormányzati pozícióban voltak - mára azonban nem csekély részben elvesztették koalícióképességüket. Az okok persze különbözőek, de meglepően sok a közös vonás. Igaz persze, hogy Traian Basescu rettentően nehéz ellenfél; igaz, hogy Szerbiában a demokrácia sanyarú állapotban van; és az sem áll távol a valóságtól, hogy az a Robert Fico, akit mi gyakran szalonképtelennek látunk, Szlovákiában példátlanul népszerű. Csakhogy.
Ma nem 1997-et írunk. Európa túllépett az etnikai pártokon. Az EU-belépés után a környező államok egyre lanyhább késztetést éreznek, hogy példamutató kisebbségpolitikával demonstráljanak. Igaz az is: közismerten megosztottak a magyarok a legtöbb régióban - például a maroknyi horvátországi magyarság pártvezetői egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást, gyűlöletük mélyről jövő, őszinte és - legalábbis ők azt hiszik - tiszteletre méltó. De nem ez a valódi oka fokozatos leértékelődésüknek. A magyar szavazók manapság egyre kevésbé választanak maguknak pártot etnikai alapon. Ha egy vajdaságinak döntenie kell, hogy a parlamenti választáson vajon az ország sorsát ténylegesen meghatározó problémák megoldására a demokrata-nacionalista-magyar párt(ok) közül kire voksoljon, akkor egyre inkább arra jut, hogy a demokrata erőket érdemes támogatni. A magyar (etnikai) párt pedig visszaszorul helyi, tartományi, önkormányzati szintre. Ami talán nem is baj.
Sokat cikkeztek arról, hogy a közelmúltban generációváltás történt több párt élén is. Dehogy történt: Kasza Józsefet felváltotta a vele nagyjából egykorú Pásztor István, Bugár Bélát sikeren kitúrta a vele már ezer éve együtt irányító, de egyébként a Duray Miklós pórázán csüngő Csáky Pál. És nagyjából hasonló a helyzet Erdélyben is.
A valószínűleg véglegesen meggyengült magyar pártok megújulás helyett Budapestre vetik vigyázó szemüket: ezen a területen az osztogató politikát talán sohasem lehet majd felszámolni. Amíg ezek a pártok nem modernizálódnak, amíg elhasznált, fáradt elitjük le nem cserélődik, addig nem is lesz változás.
Mindeközben még a témához értők is olyan ostoba álkérdéseket fogalmaznak meg, miszerint a kormánynak döntenie kell: a szülőföldön való boldogulást választja, vagy segíti az áttelepülést a kínzó demográfiai mutatók javítása érdekében. Mintha ugyan létezne ilyen választás. Nyilvánvaló, a kettő együtt van és lesz mindig is jelen. A kérdés már régen nem ez. Aki akar, úgyis elmegy. És legtöbb esetben ma már nem Magyarország a cél.
A napirenden lévő témák (kettős állampolgárság, autonómia, miért nincs MÁÉRT) végtelenül unalmasak, a szereplők intellektuális állapota lehangoló. (Duray Miklós például néhány hónap alatt többet ártott az MKP szlovákiai megítélésének, mint a legvadabb szlovák nacionalisták - évek alatt. Döbbenetes, de az MKP ma már nem kormányképes párt egyik szlovákiai politikai oldal számára sem.)
Azokkal a kérdésekkel viszont, mint például az együttműködések bonyolult szövete az uniós pénzek megszerzése érdekében, jóformán senki sem szeret foglalkozni: nyűg ez a rövid kérdésekhez, egyszerű válaszokhoz, az igen-nem világához szokott htm (a gyengébbek kedvéért: határon túli magyar) politikusok számára.
Nos, a végeredményért mindannyian felelősök lesznek: az országos politikából való kiszorulásukért, a magyarlakta régiók újabb, talán végleges lemaradásáért, a nagy és nyitott helyett a sok kicsi, bezárkózó világ konzerválásáért. Kasza, Duray, Kovács Miklós, Tőkés, Csáky, Gajdos, Jakab - kivétel nélkül. Íme, hát megvalósult az egység, amit úgy akartak.
A szerző PhD-hallgató.
