Hét NATO-állam új, jelentékeny haderőt hoz létre, kifejezetten a fenyegető orosz katonapolitikai szándékok elhárítására. A mintegy tízezres hadsereget, melyben a szárazföldi és páncélos egységek egészülnek ki majd légierővel és haditengerészettel, valamint egy négyezer fős gyors reagálású hadtesttel, a következő államok adják: Nagy-Britannia, Norvégia, Dánia, Kanada és a három balti.
E védelmi lépéshez szükséges egyéb politikai feltételek megteremtése lesz a walesi NATO-csúcs egyik feladata. A kulcsszerepet – s mintegy a stratégiai vezetést – Nagy-Britannia vállalta magára, ami természetes is, elvégre ez az ország rendelkezik a kontinens legütőképesebb hadseregével. Persze az oroszokénál ma már sokkal modernebb atomarzenálja sem mellékes.
Érdekes szempont, hogy az unió két kulcsállama miért is maradt távol. Mind Németország, mind Franciaország a tárgyalásos megoldást helyezte eddig előtérbe az orosz relációban, azt várva a szankcióktól, hogy Vlagyimir Putyin majdcsak észhez tér; egy ilyen esetben igencsak ajánlatos, ha nyitva hagynak egy hátsó kaput. Ám ennek eshetősége napról napra kevésbé valószínű. Oroszország továbbra is úgy véli, a Nyugat végül mégsem áll teljes erejével Ukrajna pártjára, így helyi hatalmi praktikái, a „hibrid”, lokális támadások végső soron felemésztik a kijevi kormány legitimitását, katonai erejéről – a védekezés egyre növekvő költségei okán – már nem is beszélve.
Ám a Nyugat minél tovább hagyja, hogy Putyin maradjon a kezdeményező Kelet-Európában, annál több önbizalommal jutalmazza az orosz vezetést, s egyre kevesebb oka lesz a Kremlnek, hogy ne tegyen mindig új és új lépéseket, maga határozva meg az események menetét. E mostani nyugati katonai kezdeményezés, amely már csak közvetve áll összefüggésben Ukrajnával, s jóval inkább mindennemű orosz stratégiai próbálkozás ellenében szerveződik, remélhetőleg több lesz merő erőfitogtatásnál.
Erre utalhat az is, hogy a szerveződő hadseregből kihagyták mindazokat, akik ilyen vagy olyan irányba eltéríthetnék a NATO-t, hogy mintegy „középen” maradva fejtsen ki nagyobb nyomást az oroszokra és szövetségeseire. Hogy ne fussanak előre, s megóvják a szervezetet éppúgy, mint a kezdeményezést az elkapkodott reagálás lehetőségétől, nem vették be abba sem Lengyelországot, sem Romániát (bár mindkét országban később hírszerzői egységeket telepítenek). Ezek az országok – különösen az előbbi – középhatalomnak számítanak, ütőképes hadsereggel, ráadásul politikai intencióik erőteljesen Moszkva-ellenesek. A két ország együttes jelenléte egy katonai testületben könnyen radikális megoldásokat szülhetne. Viszont jelen vannak a baltiak, amelyek önmagukban szintén élesen szemben állnak a moszkvai tervekkel, de sem katonai, sem politikai befolyásuk nem elégséges ahhoz, hogy a vállalkozást kalandokba kergessék. Másrészt, mint már érintettük, hiányoznak azon államok is – Franciaország, Németország –, melyeknek halogató taktikája már korábban, 2008-ban, Grúziában is nyerő helyzetbe hozta Moszkvát, s ha rajtuk múlna, meglehet, hogy most Ukrajnában is valami nagyon hasonló következne be.
Ám, hogy a belarusz elnök minszki békéltető kísérletét, majd Angela Merkel kijevi látogatását követően Putyin páncélosokat és légierőt küldött Kelet-Ukrajnába, sokak számára lehet kijózanító. Mindezt már azok sem érthetik félre, akik nagyon is hajlamosak voltak a múltban erre, hisz egyre inkább kirajzolódik az az új moszkvai doktrína, mely szerint Moszkva jogot formál befolyásának kiterjesztésére minden olyan terület fölé, ahol oroszok is laknak. Számarányuk mellékes, lehetnek akár törpe kisebbségben is, a politikai és nagyhatalmi szándék e téren egyre világosabb.
Amiként Grúzia csak előjátéka volt az ukrajnai eseményeknek, úgy a Krím, majd most Kelet-Ukrajna előjáték ahhoz, ami esetleg később a Baltikumban történik. Ukrajnában az oroszok számaránya 17,3 százalék; ezzel szemben Észtországban 24,8, Lettországban 26,9, Litvániában jóval kevesebb, csak 3 százalék. Igaz, ezeket az országokat védi egyelőre NATO-tagságuk, ám Putyin doktrínájának sikere eddig sem a józanságot támogatta, de megerősítést nyert minden olyan esetben, amikor a Nyugat nem volt képes megfelelő ellenlépést tenni.
Hogy Magyarországnak nem jutott szerep az új, gyors reagálású hadsereg felállításában, azon csodálkozni végképp nem lehet. Nem elsősorban a magyar haderő állapota az oka, hanem az, ahogyan a kormány önmagát a kontinens és Oroszország között kibontakozó konfliktus részesévé tette, méghozzá a rossz oldalon.
És be kell látnunk, Orbán Viktortól sem idegen az az elképzelés, hogy a magyar befolyást kiterjessze mindenhova, ahol határon túli magyar közösségek élnek; ez Budapest politikáját jóval közelebb viszi a moszkvaihoz, mint a Nyugathoz. Ám az a tragikus hiábavalóság, amivel Putyin a maga birodalmi elképzeléseit kergeti, Magyarország esetében nemcsak tragikus, de nevetséges és groteszk is egyben. Orbánnak bizonyos értelemben sikerült újra aktualizálnia a múltat: Magyarország a németek egykori „utolsó csatlósából” mára az oroszok első csatlósává vált.
A szerző a Demokratikus Koalíció külügyi kabinetvezetője.
