Vissza a hetedikbe

A „magyar termékként” életünkbe betolakodó jobboldali tömegkultúra valóban nem több annál, mint amit a falusi kocsmai lét kínálni tud a közmunka számkivetettjeinek.

Napok óta lázban tartja a műveltebb köznépet a hetedikes irodalomtankönyv, pontosabban annak néhány különös bekezdése. Aki nem hallott volna még róla, íme néhány szemelvény az inkriminált részből: hamburgert eszünk, Coca-Colát iszunk és Disneylandbe járunk, Nike cipőt hordunk, a CNN katasztrófatudósításait nézzük, s ha hazaérünk a plázából, microsoftos játékokkal butítjuk önmagunkat stb.; mindez az eléggé el nem ítélhető nyugatimádat része – állapítja meg lakonikusan a szerző.

Mi baj ezzel a felsorolással? Elvégre szeretem-e én a hamburgert? Nem. Iszom-e kólát? Nem. Sose jártam Disneylandben, nem volt Nike-m, talán csak egyszer, véletlenül. Viszont a CNN-t naponta nézem, bár az Arte hírösszefoglalóit és elemzéseit – például a kitűnő geopolitikai sorozatot, a Le Dessous des cartes / Mit offenen Karten – sokkal, sokkal jobban szeretem és becsülöm. Microsoft? Hát igen, ezt a cikket is egy Word nevű „microsoftos játék” segítségével pötyögöm.

A felsorolással semmi baj nem lenne, ha arról szólna, amiről vegyes érzéseim is a nyugati tömegkultúrát illetően. De nem erről szól, hanem a mai magyar valóságról, amelyben egy tudatos oktatási koncepció egy másik tömegkultúrát ajánl az embereknek. A hamburger és kóla helyett „magyar terméket”, például az adómentesen főzött pálinkát, CNN helyett köztévét, s hogy ki ne hagyjuk a lényeget: mindenekelőtt Wass Albertet, Nyirő Józsefet, Makoveczet, Jókai Annát, Kárpátiát – szóval a nacionalista kispolgárság oltárán gyülemlő legförtelmesebb giccseket.

Egyébként az, amit amerikai tömegkultúraként tartunk számon, attól, amit imént felsorolt magyar variánsai megjelenítenek, alig különbözik, de ez az „alig” mégiscsak nagyon sok. Egyrészt súlypontjában nem a nacionalista izoláltság áll, másrészt igen hatékonyan integrálja a nagyon műveletlen és a művelt rétegek egy részének tagjait. A „magyar termékként” életünkbe betolakodó jobboldali tömegkultúra viszont valóban nem több annál, mint amit a falusi kocsmai lét kínálni tud a közmunka számkivetettjeinek.

Az amerikai tömegkultúrával szemben egykor létrejött ellenkultúra megőrizte gyűlölt elődjének alternatív lényegét: soha nem törekedett teljességre, de kiszolgált mindenkit, aki olcsó, könnyen fogyasztható kultúrtermékekre vágyott. Olyanokra, amilyeneket a társadalmi alsóbb rétegek megengedhettek maguknak, illetve befogadni voltak képesek. Ez nagyon különbözött attól, mint amit a kádári–aczéli Magyarország saját polgárainak kínált: azaz attól a megfizethető magas kultúrától, amely tényleg az elit kényes ízléséhez igazodott, ugyanakkor a többség számára sokszor értelmezhetetlen maradt. A mai hetedikes tankönyv fideszes szellemisége nem ezt akarja visszahozni, nem a magas kultúrát kínálja az „amerikai típusú” tömegkultúra alternatívája helyett, hanem mondjuk a 70-es évek Romániájának nemzeti giccsét. Ez is jól mutatja, hogy Orbánéknak nem Aczél „kommunizmusával” volt és maradt mindmáig bajuk, hanem annak „liberalizmusával”.

A mai magyar kormány letett az asztalra egy vadonatúj kultúrkoncepciót; koherens, egyértelmű, ám az effajta politika már a 20. században sem volt kívánatos, sőt kifejezetten katasztrofálisnak bizonyult. Vele szemben a demokratikus pártoknak kell és lehet is újfajta koncepciót kidolgozni, ugyanakkor a civil szférának is van dolga ezzel: ha nem teremt és nem állít olyan tömegkulturális igényű ellenkultúrát mindezzel szembe, mint amilyet még a Kádár-korszak is tolerálni volt kénytelen (popzene, musical, lektűr stb.), akkor a politikai szándékok dacára megmarad irányadónak az a nacionalista giccshalmaz, aminél többre a mai magyar jobboldalnak láthatóan nem futja.

A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.