Napok óta lázban tartja a műveltebb köznépet a hetedikes irodalomtankönyv, pontosabban annak néhány különös bekezdése. Aki nem hallott volna még róla, íme néhány szemelvény az inkriminált részből: hamburgert eszünk, Coca-Colát iszunk és Disneylandbe járunk, Nike cipőt hordunk, a CNN katasztrófatudósításait nézzük, s ha hazaérünk a plázából, microsoftos játékokkal butítjuk önmagunkat stb.; mindez az eléggé el nem ítélhető nyugatimádat része – állapítja meg lakonikusan a szerző.
Mi baj ezzel a felsorolással? Elvégre szeretem-e én a hamburgert? Nem. Iszom-e kólát? Nem. Sose jártam Disneylandben, nem volt Nike-m, talán csak egyszer, véletlenül. Viszont a CNN-t naponta nézem, bár az Arte hírösszefoglalóit és elemzéseit – például a kitűnő geopolitikai sorozatot, a Le Dessous des cartes / Mit offenen Karten – sokkal, sokkal jobban szeretem és becsülöm. Microsoft? Hát igen, ezt a cikket is egy Word nevű „microsoftos játék” segítségével pötyögöm.
A felsorolással semmi baj nem lenne, ha arról szólna, amiről vegyes érzéseim is a nyugati tömegkultúrát illetően. De nem erről szól, hanem a mai magyar valóságról, amelyben egy tudatos oktatási koncepció egy másik tömegkultúrát ajánl az embereknek. A hamburger és kóla helyett „magyar terméket”, például az adómentesen főzött pálinkát, CNN helyett köztévét, s hogy ki ne hagyjuk a lényeget: mindenekelőtt Wass Albertet, Nyirő Józsefet, Makoveczet, Jókai Annát, Kárpátiát – szóval a nacionalista kispolgárság oltárán gyülemlő legförtelmesebb giccseket.
| ||
Egyébként az, amit amerikai tömegkultúraként tartunk számon, attól, amit imént felsorolt magyar variánsai megjelenítenek, alig különbözik, de ez az „alig” mégiscsak nagyon sok. Egyrészt súlypontjában nem a nacionalista izoláltság áll, másrészt igen hatékonyan integrálja a nagyon műveletlen és a művelt rétegek egy részének tagjait. A „magyar termékként” életünkbe betolakodó jobboldali tömegkultúra viszont valóban nem több annál, mint amit a falusi kocsmai lét kínálni tud a közmunka számkivetettjeinek.
Az amerikai tömegkultúrával szemben egykor létrejött ellenkultúra megőrizte gyűlölt elődjének alternatív lényegét: soha nem törekedett teljességre, de kiszolgált mindenkit, aki olcsó, könnyen fogyasztható kultúrtermékekre vágyott. Olyanokra, amilyeneket a társadalmi alsóbb rétegek megengedhettek maguknak, illetve befogadni voltak képesek. Ez nagyon különbözött attól, mint amit a kádári–aczéli Magyarország saját polgárainak kínált: azaz attól a megfizethető magas kultúrától, amely tényleg az elit kényes ízléséhez igazodott, ugyanakkor a többség számára sokszor értelmezhetetlen maradt. A mai hetedikes tankönyv fideszes szellemisége nem ezt akarja visszahozni, nem a magas kultúrát kínálja az „amerikai típusú” tömegkultúra alternatívája helyett, hanem mondjuk a 70-es évek Romániájának nemzeti giccsét. Ez is jól mutatja, hogy Orbánéknak nem Aczél „kommunizmusával” volt és maradt mindmáig bajuk, hanem annak „liberalizmusával”.
A mai magyar kormány letett az asztalra egy vadonatúj kultúrkoncepciót; koherens, egyértelmű, ám az effajta politika már a 20. században sem volt kívánatos, sőt kifejezetten katasztrofálisnak bizonyult. Vele szemben a demokratikus pártoknak kell és lehet is újfajta koncepciót kidolgozni, ugyanakkor a civil szférának is van dolga ezzel: ha nem teremt és nem állít olyan tömegkulturális igényű ellenkultúrát mindezzel szembe, mint amilyet még a Kádár-korszak is tolerálni volt kénytelen (popzene, musical, lektűr stb.), akkor a politikai szándékok dacára megmarad irányadónak az a nacionalista giccshalmaz, aminél többre a mai magyar jobboldalnak láthatóan nem futja.
A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.
_nagy_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=0ecf3805228afbbd589116ae4282baa1)
