-tévésmaci -

Rohanó léptek kopogását halljuk, kétségbeesett zihálás, valami ipari létesítményben menekül egy szerencsétlen, csak őt látjuk, de bejön valahonnan egy másik zörej is, ugyancsak lépések keltik; az üldöző nem rohan, tempósan közeleg. Közeleg.

Barcelonában. Nos, alant következő leirat nem kimondottan a képzőművészet szerelmeseinek szól; a köztéri szobrok világa amúgy is egy távoli naprendszer.

Mondhatjuk, hogy a horrort a krimitől az áldozatok száma különbözteti meg, de akkor mit csináljunk a Psychóval - ahhoz persze egy Hitchcock kell, hogy e téren a kevés is sok legyen. Ráadásul mire ment vele? Szerintem sokra: zuhanyfüggöny nélkül azóta nem lehet horrort csinálni (képzeljék el ugyanezt a festészetben, a zenében vagy az irodalomban). Mégis van ennél egy jobb megkülönböztetési módszer is - pofonegyszerű. Ahol a lőfegyver a támadónál van, az a tuti krimi, ahol meg az áldozatnál, az a biztos horror. A horrorok elkövetői - ki ne tudná - egytől egyig mészárosok, nem lőnek és nem töltenek, csak szúrnak és nyesnek, vágnak és kaszálnak. Már a Harper sziget elején ellop valaki egy békebeli bálnaaprító szerszámot a helyi tengerészeti múzeumból...

Az ember hajlamos olykor azt hinni, hogy olyan filmek, mint amilyeneket a kereskedelmi televíziók a matiné sávjukban nyomnak napi rendszerességgel, nos, olyanok már nincsenek is. -tévésmaci -

"Helló, Edit vagyok! Dió, a nagybátyám zoológus, húsz évig teknősöket kutatott az óceán közepén Most jött haza" És meglátjuk őt! Úgy néz ki, mint egy világzenével kacérkodó folk-beat énekes, s valami erősen aranyossági (ha a műsor nem kifejezetten az óvodásokat célozná, úgy mondanánk: "jófejségi") alapú tevékenységet végez, lassan ereszkedve berepül a képbe, ilyesmi Az összekötő szöveg szerint írja a disszertációját, de ahogy mi is jeleztük, őskövület az illető, hát: kézzel írja Mikor azt tudja egy óvodás is, hogy mondjuk a Gutenberg-galaxisnak már simán befellegzett Információs sztrádák hálózzák be hétköznapjainkat, máshogy kelünk, máshogy fekszünk, mint Dió fénykorában (tehát a rendszerváltás környékén) Vágom, arra megy ki a játék, hogy ezt a vicces Ellen-Köbükit valahogy domesztikálják a serdületlen néposztályok képernyőn (a Millenáris ilyesmikre hivatott szegleteiben) elhelyezkedő tagjai S a sztori e fordulatánál búcsút is veszünk ősemberi hősünktől, és átcsapunk egy csoportos foglalkozás (fent nevezett) helyszíni közvetítésébe, ami azért is jó, mert a jelzett korosztályra nyilván a közösségi élmények vannak a legnagyobb hatással Szombaton például egy empatikus szakelem segítségével a bábozás régi és új útjain hágott egymás sarkára az aprójószág, s produkált szerfelett tiszteletreméltó eredményeket - nekem éppenséggel hiányzott egy Joker-báb (s ne jöjjenek avval, hogy az 18-as, inkább nézzenek körül) A jövő héten a fél pár zoknik univerzális problematikája, utána pedig a betűk jönnek - remélem, végeznek velük m1, szombatonként 1605-kor ***** . .

Ha nem lenne önmagában elegendő ok a figyelmünkre, hogy új HBO-sorozat indul, akad itt még két adalék: a hétrészes ún. minisorozat a maga 13 Emmy-díjával rekordot döntött az idén, illetve nem csekély hányadát minálunk, Magyarországon forgatták. Ha ehhez még hozzácsapjuk Tom Hanks produceri tekintélyét (Elit alakulat), és az író, David McCullough idevonatkozó Pulitzer-díját, tényleg már csak pár dollár hiányozhat a boldogságunkhoz. Annak sora is rendben: már az első részekben színre lép George Washington, Thomas Jefferson és Ben Franklin. Az annyi, mint 103 dollár. - tévésmaci -

Beatrix Potter-sorozat 1-3. "Annamááááária! Aaaannamária!" - nekem így kezdődött az egész, erre nem lehetett nem figyelmesnek lenni. Amikor a decens házikabátot viselő patkány szólítja a feleségét valamiféle szolgálattételre, mely tévedhetetlenül kapcsolódik a (helyes és bőséges) táplálkozáshoz, abból lesz a "macskatekercs".

Betegségük miatt mintegy tizenháromezren élnek hazánkban bélkivezetéssel. Miközben naponta meg kell oldaniuk sok, az egészségesek számára elképzelhetetlen problémát, életük megváltozását környezetük alig észleli. Egyelőre nem dőlt el, hogy az egészségügy döntéshozói biztosítják-e számukra az emberi méltósághoz való lehetőséget - például a szükséges mennyiségű és minőségű gyógyászati segédeszközt -, vagy csak önmagukban és néhány elszánt segítőjükben bízhatnak. A jelenlegi rendszer e betegek egy részét szobafogságra ítéli és mindenféle praktikákra kényszeríti. A rehabilitáció ilyen körülmények között gyakran csak álom.