"Helló, Edit vagyok! Dió, a nagybátyám zoológus, húsz évig teknõsöket kutatott az óceán közepén. Most jött haza..." És meglátjuk õt! Úgy néz ki, mint egy világzenével kacérkodó folk-beat énekes, s valami erõsen aranyossági (ha a mûsor nem kifejezetten az óvodásokat célozná, úgy mondanánk: "jófejségi") alapú tevékenységet végez, lassan ereszkedve berepül a képbe, ilyesmi. Az összekötõ szöveg szerint írja a disszertációját, de ahogy mi is jeleztük, õskövület az illetõ, hát: kézzel írja. Mikor azt tudja egy óvodás is, hogy mondjuk a Gutenberg-galaxisnak már simán befellegzett. Információs sztrádák hálózzák be hétköznapjainkat, máshogy kelünk, máshogy fekszünk, mint Dió fénykorában (tehát a rendszerváltás környékén). Vágom, arra megy ki a játék, hogy ezt a vicces Ellen-Köbükit valahogy domesztikálják a serdületlen néposztályok képernyõn (a Millenáris ilyesmikre hivatott szegleteiben) elhelyezkedõ tagjai. S a sztori e fordulatánál búcsút is veszünk õsemberi hõsünktõl, és átcsapunk egy csoportos foglalkozás (fent nevezett) helyszíni közvetítésébe, ami azért is jó, mert a jelzett korosztályra nyilván a közösségi élmények vannak a legnagyobb hatással. Szombaton például egy empatikus szakelem segítségével a bábozás régi és új útjain hágott egymás sarkára az aprójószág, s produkált szerfelett tiszteletreméltó eredményeket - nekem éppenséggel hiányzott egy Joker-báb (s ne jöjjenek avval, hogy az 18-as, inkább nézzenek körül). A jövõ héten a fél pár zoknik univerzális problematikája, utána pedig a betûk jönnek - remélem, végeznek velük.
m1, szombatonként 16.05-kor
*****
