B. E.

Egy szemletájt még tán az is odafigyel a magyar filmre, aki a Podgornij őrs tagjaként volt utoljára moziban, amikor A 39-es dandárra vagy a Lenin Lengyelországban 2-re vezényelték ki a pajtásokat. Egy hét ünnep, díjak, vastaps, zizegés. Amúgy a magyar filmmel egész évben csak a baj van, a mama nem ad pénzt mozira, de ha mégis világra jön a nyúlszájú kis korcs, a forgalmazó nem akar forgalmazni, a néző nem akar nézni. Az egész rendszerben csak a kritikus működik üzemszerűen, kéjesen sorolván elő a kisded veleszületett és szerzett fogyatékosságait. A filmes szakma még kifelé sem képes zárni a sorait, ujjal mutogat, bezzegezik s vidul, ha toroz. Azért mégis a közönség a legrosszabb.

Azt gyanítom, hogy az isteni komédia maradéktalan élvezetéhez nem árt benne lenni a korban. Akinek megvan még az összes csikófoga, röptében kapja el (be) a legyet, fast fooddal áldoz a gyomornak, és utcán nyalja a gépi fagylaltot, az nem lesz vevő a portugál Joao César Monteiro filmjére, melyet Isteni komédiaként játszottak el az Európa Filmhéten. (A Comédia de Deus: az eredeti címben a főhős neve rejtőzik, akit Joao de Deusnak hívnak, és aki játssza - Max Monteiro -, talán nem is olyan távoli rokona lehet a rendezőnek.)

B. E.