Egy szemletájt még tán az is odafigyel a magyar filmre, aki a Podgornij őrs tagjaként volt utoljára moziban, amikor A 39-es dandárra vagy a Lenin Lengyelországban 2-re vezényelték ki a pajtásokat. Egy hét ünnep, díjak, vastaps, zizegés. Amúgy a magyar filmmel egész évben csak a baj van, a mama nem ad pénzt mozira, de ha mégis világra jön a nyúlszájú kis korcs, a forgalmazó nem akar forgalmazni, a néző nem akar nézni. Az egész rendszerben csak a kritikus működik üzemszerűen, kéjesen sorolván elő a kisded veleszületett és szerzett fogyatékosságait. A filmes szakma még kifelé sem képes zárni a sorait, ujjal mutogat, bezzegezik s vidul, ha toroz. Azért mégis a közönség a legrosszabb.
Az egyszeri polgár, aki a jó erős hazai helyett kétszáz részes brazil szériát, kábelen és zsíros videón nézhető C-szériás kultúrmocskot tesz fogyasztói kiskosarába, és néhanap - már ha kellőképp igényes, pénzes és mobil - befizet a multiplexbe a legújabb amerikai kultúrmocsokra. Csak egyet nem tesz soha: nincs az a pénz, amiért magyar filmhez váltana jegyet. Ám a hazai filmcsinálónak vastag a bőre, nem érdekli a lakosság elszegényedése, sem érdektelensége, a világért sem hagyna föl költséges magánpassziójával. "A volt szocialista országok közül Magyarországon még mindig egyedülállóan sok film készül."
Sós B. Pétert citálgatom itt már egy ideje, betűhíven és szabadon, aki bátran kiáltja bele az ünnepies csendbe: "Mibe kerül nekünk a film?" (Népszabadság, február 7.). A kedvelt napilap már a címlapon tudatja: Ma kezdődik a filmszemle. Az örvendetes hírt mindjárt keserű tények követik: csinos táblázat a költségvetési támogatás kontra nézőszám adatsoraival. Azt kell megtudnunk, hogy "az utóbbi öt (valójában hat az) évben hatmilliárd forintot költöttek állami pénzből magyar mozgóképre; ugyanakkor a hetvenöt bemutatott játékfilmet csupán 3,7 millióan látták a mozikban".
Ilyen sokan? Hiszen a csecsemőkkel, az aggokkal és a gyengénlátókkal együtt is alig vagyunk tízmillióan! - mondaná erre Móricka, de ő köztudottan hülye. Mire Sós B. előjönne az aduval: 1996 amerikai kasszadöntőjét (A függetlenség napja) egymagában majdnem annyian látták, mint az év összes magyar filmjét (azt a tizenvalahányat). A szomorú, ámde kőkemény tényekből egyetlen logikus következtetés adódik, "ezzel együtt sem a szakmai szervezetek, sem az alkotók nem vetik fel, hogy az ország jelenlegi rossz gazdasági helyzetében a filmes infrastruktúra fenntartásán és a szakemberek megélhetésén túl indokolja-e még valami, hogy ilyen nagyszámú alkotásra ilyen rengeteg pénzt elköltsenek".
Radikáldemagógia
ez a javából, régi szép emlékeket idéző. Most jobban szól belőle a nép hangja, mint valaha, hiszen demokratikus napjainkban nemcsak a közvagyont herdálják, de egyenesen "az adófizetők pénzéből" dáridóznak egyesek. Jobb, ha bele sem gondolunk, hogy a filmcsinálókon kívül még ki mindenki. A haza bajban van, pár szociálisan érzéketlen alak pedig verset ír, színházat csinál, sőt vannak, akik nem átallanak hegedülni.
Sós B. Péter jól látja, hogy a filmes szakmától hiába is várnánk önkorlátozást. Több reménnyel kecsegtet, ha megpróbálunk közvetlenül a nézőkhöz fordulni, ahhoz a 730 ezer magyarhoz, aki tavaly hazai filmhez váltott jegyet. (Erős a gyanúm, hogy visszaesőkről van szó, öt év alatt belőlük adódott össze az a 3,7 millió.) Kedves nézőink! Maguk egy elenyésző kisebbség, ám perverz élvezetük évente és fejenként 1400 (ezernégyszáz) forinttal terheli a költségvetést. A magyar film nemcsak sok meg drága, de még rossz is, mi lenne hát, ha lemondanának kártékony vágyaikról? A három testőr vagy az Esti Kornél (ez két eléggé nézett magyar film a kilencvenes évekből) helyett váltsanak jegyet Sylvester Stallonéra a szomszédos teremben, vagy igyanak egy sört a büfében.
Talán még idejében szólunk. 1996-ban ugyanis háromszor annyian néztek magyar filmet, mint tavalyelőtt. Nehogy még rákapjanak.
B. E.
