Azt gyanítom, hogy az isteni komédia maradéktalan élvezetéhez nem árt benne lenni a korban. Akinek megvan még az összes csikófoga, röptében kapja el (be) a legyet, fast fooddal áldoz a gyomornak, és utcán nyalja a gépi fagylaltot, az nem lesz vevő a portugál Joao César Monteiro filmjére, melyet Isteni komédiaként játszottak el az Európa Filmhéten. (A Comédia de Deus: az eredeti címben a főhős neve rejtőzik, akit Joao de Deusnak hívnak, és aki játssza - Max Monteiro -, talán nem is olyan távoli rokona lehet a rendezőnek.)
A velencei fesztivál különdíjas mozija üdítően messze esik a fősodortól, nem illik bele sem az amerikai trendekbe, sem az európai mintákba. Hosszan és ráérősen mesél, kéjesen elidőzik a részleteken; szellemképet mutat a vegetatív örömökről, de a szépelgésnél többre tartja a disznólkodást, és nem riad vissza egy kis perverziótól sem.
Joao César Monteiro éppúgy benne jár már az érett férfikorban, mint Joao de Deus úr, a Paradicsomi Fagylaltozó istene. Az ő megfagyott költeményei népesítik be a valóságból a képzelet birodalmába nyúló, végtelen hosszú hűtőpultot. Mert a Paradicsomban nem ám csoki-, vanília- meg szimpla eperfagyi járja, hanem szójátékos és romantikus nevű, rafinált összetételű kompozíciók, melyekben szívének lángját, szerelmek ízét-illatát örökíti meg a hideg seregek ura. De Joao csak "lelki vezetője" az üzletnek; a gazda, a végső mozgató a szakmából megtollasodott, majd kiöregedett exörömlány, Judite, aki két lábon áll a földön és két kézzel söpri be este a kassza tartalmát. Pult és pénztár mögött pedig bájos nimfák és hamvas tündérkék állnak ropogós köpenyben és tisztára sikált kacsókkal - ők ihletik Joao de Deus hűs líráját.
Ihletik, mondom, és ez lényegében igaz is. Ám miként a nyalható, ehető művek testesebbek a szonetteknél, úgy a múzsai közreműködés sem merülhet ki egy éteri homlokcsókban. Joao lánykái szépségük összes adományán túl ifjúi testük összes nedvét is beleadják az isteni műbe, édes nyálat, sós verítéket és még a többi excrementumot, mit jobb meg sem nevezni. A fagylalt alapanyaga persze a tej, de még e rusztikus nedű is eszét veszti, ha előbb rózsás szűzi idomokat merítünk belé.
A nagy alkotó rajongva udvarolja e kedves, adakozó lánykákat, vacsorával, borral, nassal szolgál nekik, beavatja őket a fagylalt világtörténetébe, a higiénia és a szakma rejtelmeibe. Így telnek a mámoros hétköznapok, s a pult mögött egyre új lányok tűnnek fel, a pultban meg új fagylaltköltemények, s szaporodnak a lapok a Gondolatok könyvében. E kötet címe a nagy honfi- és költőtárs, Fernando Pessoa előtt tiszteleg, míg tartalma a régi szerelmeket őrzi: kis celofántasakban vörös és fekete, szőke és barna hajszálak göndörödnek, fanszőrzet-minták kunkorodnak, mellettük rövid leírás, pár soros emlékeztető. E fölött az értékes album fölött mereng és méláz esténként a hős az asztali lámpa meghitt fényében.
Ezt az isteni rendet borítja fel aztán Joao de Deus eposzi vétsége: utoljára már nemhogy fiatal, de fiatalkorú gyereklányra vet szemet, a drabális hentes legkisebb lányára. Még elkészülhet az opus magnum, az utolsó fagylaltköltemény, de már les rá a hübrisz, valamint a bosszúálló atya a miskároló késsel. Joao de Deus isteni szerencsével túléli a találkozást, de a kórházból az óvárosi kopott palotácskába, megannyi profán szentáldozás színhelyére megtérve csak üszkös romok fogadják, ledöntve az oltár, lángok martaléka lett a Gondolatok könyve... A Paradicsomi Fagylaltozóból amerikai fagyielosztó lett, csupa csillogó tükör és krómacél, a pultban szintetikus termékek. Csak az új lányok képviselik a folytonosságot. Szintén szépek.
B. E.
