Deák Viktória

A holland fotós képei leginkább arra keresik a választ, hogyan képes az ember egy átlagostól eltérő közeghez alkalmazkodni. A helyszín olyan alpesi zsákfalu, amely az év jelentős hányadában sötétbe borul.

Aki ismeri a Solarist, nyilván nem tudott elvonatkoztatni a kultikus Lem-regénytől, de Andrej Tarkovszkij filmjétől sem. Aki pedig ismeri Ben Frostot, nem lepődhetett meg azon a morajló, experimentális komolyzenén, amit múlt csütörtökön a Müpában mutatott be Daníel Bjarnason és a Sinfonietta Cracovia előadásában.

A posztrock megkövetel bizonyos időjárási viszonyokat. Borús, olykor viharos, néha egészen télies klíma kell, hogy átjárja az embert az a sok zizegős gitárcsiszolás és ultragyors pengetés, ezért is volt furcsa időzítés így nyár derekán a Red Sparowes és a Mono koncertje.

Ezt mutatják a szerzõt ábrázoló fotók a könyv cím- és hátlapján, sõt a gerincén is. Ilyen volt tízéves kora tájékán; nagyjából, mint akármelyik kissrác a 60-as évek elején. És ilyen ma, ötven körül, amikor - ismét látszatra - olyan, mint akármelyik jó karban lévõ kortársa, holott tudjuk, ez csak az igazság egyik fele.