Kísérletező dark ambient: így tudnám jellemezni azt, amit 29 vonós hangszer, egy dob, basszusgitár, zongora és harangjáték meg persze laptop segítségével vezettek elő főleg fiatalokból álló közönségüknek. Baljós, néhol elenyésző zörej volt ez, máskor "statikus zaj" vagy nagy mélységeket bejáró basszus, doom jazz-szerű zongorafutam. Rádióhullámokat idéző samplerekkel hömpölyögtetett massza - a legjobb értelemben.
Az eklektikus darab látványosan az emberre koncentrált, a belső folyamatokra. Ez Brian Eno vetítésén is látszott: a vibráló képeken kibontakozó szürke arcok, szinte észrevétlen nyíló-csukódó szemek, átalakuló vonások annak ellenére, hogy átlagos férfiakat jelenítettek meg, megrázó hatást keltettek - kétségbeesés, magány vagy agónia tükröződött rajtuk, pont, mint a Solarison ragadt tudósok arcán. Miközben a zongora harangjátékba fordult, a képek kaleidoszkópszerűen áramlottak, elfolyva, akár a bolygó "tengere", ami az elmében felmerülő bármilyen alakzatot képes felvenni. Valóság és hallucináció határa elmosódott, miközben a sárgára váltó vetítés fényében a zenekar hajladozott, hullámzott, mint az elefántfű.
Filmzene volt ez, de nem a megszokott értelemben. Az összhatás néha alvásba hipnotizált, máskor ijesztő vagy katartikus volt. Kihúzta a talajt a lábunk alól, az idő eltorzult a lassú, hömpölygő masszában, meghagyva a kérdést, tíz perc vagy másfél óra telt-e el. A szünet után ugyan Górecki és Arvo Pärt könnyedebb darabjai veregettek vállon, Frost és Bjarnason művének sikerült elérnie, hogy nagyobb társaságot vagy komplexebb zenét néhány óráig még ne kívánjon meg az ember.
Művészetek Palotája, május 17.
