Ezt mutatják a szerzõt ábrázoló fotók a könyv cím- és hátlapján, sõt a gerincén is. Ilyen volt tízéves kora tájékán; nagyjából, mint akármelyik kissrác a 60-as évek elején. És ilyen ma, ötven körül, amikor - ismét látszatra - olyan, mint akármelyik jó karban lévõ kortársa, holott tudjuk, ez csak az igazság egyik fele. Nyilván neki is alapvetõen ugyanazokkal a problémákkal kell(ett) szembenéznie, mint akárki másnak (megtanulni eligazodni az életben, meglelni saját útját és azokat, akikkel együtt stb.), de tudjuk, közben olyan képessé-geket fedezett fel és hozott mûkö-désbe önmagában, s ezáltal olyan szintre jutott, mint nagyon kevesen. E "csekélység" az, amitõl egy híres ember élete más és ily módon érdekesebb lehet, mint az átlagé, a miénk, ezért (is) olvassuk el az övét, és (többek között) ezért sem írjuk meg a sajátunkat.
Piszok nehéz lehet olyan dalt írni és ráadásul úgy elõadni, hogy arra a fél világ rezonáljon. Stingnek ebben meglehetõs praxisa van 1977 óta. Egy könyv azonban egész más szakmai problémákat jelent. Álmából felkeltve is egymás mellé tud tenni három akkordot úgy, hogy az már a zene illúzióját keltse, de itt mondatokat, bekezdéseket,
fejezeteket kell összetákolni,
hogy azok önmagukban és egymásra épülve is megálljanak, háromszáz oldalon keresztül. Bármikor rögtönöz egy dalocskát az el-válásról, de itt pontos és átélhetõ prózába kell átültetnie a szerelmei sorsát vagy a szülei halálát. S mindazt, amit akkor gondolt és tett (vagy nem tett), mindazt, ami addig és azután vele, velük történt. Szabad a pálya, meg lehet próbálni, piszok nehéz. Sting megcsinálta. Apró betûs írói segéderõ nélkül, saját kezûleg.
Hallucinogén élménybõl indít: pokoli megtisztulásban részesíti egy brazíliai gyülekezet fáradt olajra emlékeztetõ ayahuasca-fõzete. Hányinger és víziók közepette gombolyítja vissza élete fonalát, s kezdi önmaga számára is értelmezni mindazt, ami vele és körülötte történt. A felnõttek és gyerekek cselekedeit, meg a sajátjait. Pszichologizálása tán alapszintû, de legalább követhetõ; hozzáállása önironikus, ezért is õszintének hat; stílusa olvasmányos, szókincse literátus emberre vall (képes négyoldalnyi térben öt olyan kifejezést is elszórni, amitõl szótár felé nyúlkál a kéz: ontológiai, mudra, zoetrop, hübrisz, tantrikus), de e jellemzõ felvillanások ellenére sem válik mesterkéltté. Magával tud vinni a dokkok környékétõl (ahol hatalmas hajótestek takarják el a horizontot - s ha már nem, az a gazdasági válság) a kis klubok sörfoltoktól ragacsos színpadjain keresztül az évszázados kastéllyal és mesterséges tóval teljes vidéki birtokáig, mindezt laza kultúrtörténeti háttér-festéssel (római kori romok, náci bombák nyomai, Wittgenstein kedvenc kocsmája, iskolarendszer és társadalmi osztályszerkezet összefüggései, a bingó jelentõsége az észak-angliai munkásklubokban stb.). Érdekes, ahogy visszatekintve fölfedezi gyermek- és ifjúkori tetteiben a leendõ énekest, zenészt (sõt: basszusgitárost) és elõadót, s ahogy színpadi szereplésként éli meg a ministrálást, miközben az egyház által rákényszerített hazugság (hogy gyónáskor be kell vallania amúgy el se követett bûneit) egy életre eltávolítja a katolicizmustól. S persze ahogy magába szívja és egyre tudatosabb munkával feldolgozza zenei élményeit a musicaltõl a Beatlesig, Jimi Hendrix newcastle-i szélviharától Stanley Clark (Return To Forever, basszus) virtuozitásáig, mígnem eljut kedvenc kis punkzenekara, a Penetration és a Sex Pistols elismeréséig. Nekem különösen izgalmas, ahogy megjelenik a Police-t inspiráló és körülvevõ punkszíntér figurái között Mark P. (Sniffin' Glue fanzine, Alternative TV zenekar), akivel volt szerencsém találkozni Londonban, de ettõl függetlenül mondom, ügyesen sztorizik, az pedig kifejezetten frappáns, ahogy az általa tisztelt személyiségeket (legyen az középiskolai tanár vagy Miles Davis) Mr.-ként emlegeti.
A fordítás - a kötet elsõ felében M. Nagy Miklós, a másodikban Gy. Horváth Péter munkája - gördülékeny, érzésem szerint pontosan követi az eredeti szöveg hangulatát, jó és rossz értelemben egyaránt. Nem javítják fel, ha Sting közhelyesen fogalmaz (pl. szimpla anglicizmussal azt írja, hogy valaki összetörte a szívét), de visszaadják, ha találóan (amikor pl. azt írja, hogy a jampik - ezek valószínûleg a Teddy boyok - piperkõc keményfiúk). Akad egy-egy kétséges megoldás (pl. nem biztos, hogy a brothel creepert érdemes szó szerint "bordélyjáró" cipõnek fordítani - ez vastaggumi talpú surranó), sõt hiba is (filmforgatásnál az extra magyarul statisztát jelent), a 47. oldalon pedig képtelen vagyok felfedezni az állítólagos leheletnyi különbséget egy tory választási plakát és a rá feleselõ munkáspárti fal-ragasz megidézett szövegében (mindkettõnél ugyanazt látom: "EZ J" VOLT, NEM?"), de mindent egybevetve, szimpatikus könyv ez - amilyen maga Sting is.
Szõnyei Tamás
Európa Könyvkiadó, 2004, 285 oldal, 2900 Ft
