Halasi Zoltán

Szélességben sem mérkőzhet bécsi rokonával, vurstlihoz, ligethez sem visz ki, mint amaz. Jelenlegi utcaképét tűzfal zárja, néhány ecetfával a tövében. Rejtély, miért kapta a Práter nevet. Nem is főútvonal. Abban a pókhálóképződményben, amelyet a pesti belső kerületek utcái alkotnak, csak harmadrendű útvonal, ha elsőrendűnek a körutakat és sugárutakat, másodrendűnek a tömegközlekedéssel ellátott utcákat veszem.

Krisztus születése után 150 évvel közép-ázsiai származású buddhista szerzetes érkezik Kínába, és ott a következő húsz évben szent szövegek fordításával foglalkozik. Tevékenysége nyomán kezd elterjedni a buddhizmus Kínában.

Aközépkor eleje-vége többféleképpen kijelölhető. Ha a keresztény spiritualitást vesszük mércének, és azt vizsgáljuk, hogy a képzőművészetben hol válik le az új hit az antikvitásról, akkor a középkor kezdőpontjának a katakombák festészete kínálkozik: például az a III. századi Ádám és Éva ábrázolás, amely szemérmére helyezett két kézzel, Éva mellett és a fa alatt egy-egy kígyóval mutatja az első - mélységesen szégyenkező - emberpárt. 1200 évvel később, amikor a hívek a Van Eyck fivérek csodálatos genti szárnyas oltárán, ezen az enciklopédikus igénnyel készült középkori keresztény világ-képen meglátták az életnagyságú meztelen Ádámot és Évát, akik a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül néztek le rájuk a nyitott oltár két szélső szárnyáról, önmagukra és egymásra ismertek bennük. Kígyó sehol, az ember felszabadult a rá nehezedő bűnösség átka alól. Valahol itt, 1430 táján ér véget a középkor, a fiatalabbik fivér, Jan van Eyck közreműködésével, különösen az ő későbbi portréiban. Ekkor válik az ember elfogulatlan megfigyelés és nem elfogult ideologizálás tárgyává. De ugyanilyen joggal említhetnénk a középkor záróköveként és az új kor kezdőpontjaként a kortárs firenzei Donatello portrészobrait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyénítésnek az a szabadsága, ami a római művészetben egyszer már természetes volt, több mint ezer évig nem volt fontos vagy nem volt lehetséges. A középkor kereszténysége Istenre vonatkoztatta az embert, a lelkét a Szentlélekre és az egyházra bízta, a bűnös testet pedig másodrangúnak, rosszabb esetben börtönnek tekintette.

Atermet, amelybe Jókai tárgyakban tobzódó lakosztályain keresztül jutunk, három óriási, paravánra kasírozott városképrészlet tagolja egyfelől. A barna árnyalatokban gazdag századfordulós fotók mintha be lennének havazva. Közelebb lépve látni, hogy a forgalmas metropoliskivágatokat számítógépes festőprogram pettyegette tele, illetve fehérítette ki, nem is annyira Seurat pointilista modorában, inkább Van Gogh vaskos ecsetvonásaival. Mi ez a "fehér csönd"? A költő életszíntereinek végérvényes múltba helyezése? "Ördög-lepel, a könnyek és csókok alkonyatán"? Némi találgatás után a francia feliratok alapján azonosíthatom Párizst, az Opera kávéházról ráismerhetek a Klösz-kori Andrássy útra, a harmadik képről pedig magabiztosan kisütöm, hogy az csakis Nagyvárad lehet, a Vér városa. Hipp-hopp, fél lábbal már benn állok

Nem tartozik a termékeny alkotók közé: tizenöt éve jelent meg az utolsó kötete. Pedig ha háttérbe húzódva is, de folyamatosan jelen van költészetünkben, kiváló rögtönző, dalszövegíró és limerikszerző. Az Európa Könyvkiadó szerkesztője, a Holmi versrovatvezetője.

Asarokszobában állították ki. Kissé beszorítva a túlhabzó Jókai-kultusz, a gyönyörű Szerb Antal-terem és az eldugott Ady-oltár közé. A gyanútlan látogató egy ideig csak Jókai menyének (?) viselt dolgairól hall egy fanfárhangú tanárnő jóvoltából, és legszívesebben elfutna az iskolásan életrajzi rendben kirakott Vajda-dokumentumok láttán (keresztlevél, osztálynévsorok stb.). Szerencsére a szolgálatkész teremőr a vállára koppint, mondván, ő ugyan a világért nem zavarna, de van itt két szép könyvjelző, két szép Vajda-verssel (A vaáli erdőben, Húsz év múlva), hát csak nem tetszik a nélkül elmenni? Tájékoztató is volt, de az kifogyott.

A Ferkai András által szerkesztett, impozáns, majdnem ezer illusztrációt tartalmazó kötet a hét éve megjelent, Buda építészetét bemutató album méltó folytatása.

Franz Kafka népszerűsítéséért a hagyatékot gondozó jó baráton, Max Brodon kívül a huszadik század történelme tette a legtöbbet. Az író neve fogalommá vált. Az érthetetlen el- és meghurcoltatás, az értelmetlenül megalázó és átláthatatlanul bonyodalmas hivatali eljárás, valamely ódon városrészben az embert hirtelen elfogó bekerítettségérzés, a lepusztult házakból áradó nyomasztó hangulat, az alaptalanul és megmagyarázhatatlanul mindenre kiterjedő lidérces szorongás, a kudarcok tekervényeibe csavarodó kiúttalan élet, mindez már évtizedek óta "kafkai"-nak minősül a közbeszédben.

A megemelt nézőtér minden pontjáról jól látható a szín. A szobányira szűkített színpadon a legszükségesebb kellékek: asztal, fotel, fogas, valamint a pódiumhatást hangsúlyozandó egy fából összerótt, barnára mázolt, ütött-kopott bárszék. Az asztalon virág, (érintetlenül maradó) pereces tál, ásványvizek. Megtelik a nézőtér, a jelenlevők zöme negyvenes-ötvenes, kevés a fiatal, Kornis régi barátai közül is alig néhányan jöttek el.