Színház: "Hány percünk van még?" (Kornis Mihály szerzői estje)

szerző
Halasi Zoltán
publikálva
2002/3. (01. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A megemelt nézőtér minden pontjáról jól látható a szín. A szobányira szűkített színpadon a legszükségesebb kellékek: asztal, fotel, fogas, valamint a pódiumhatást hangsúlyozandó egy fából összerótt, barnára mázolt, ütött-kopott bárszék. Az asztalon virág, (érintetlenül maradó) pereces tál, ásványvizek. Megtelik a nézőtér, a jelenlevők zöme negyvenes-ötvenes, kevés a fiatal, Kornis régi barátai közül is alig néhányan jöttek el.

A megemelt nézőtér minden pontjáról jól látható a szín. A szobányira szűkített színpadon a legszükségesebb kellékek: asztal, fotel, fogas, valamint a pódiumhatást hangsúlyozandó egy fából összerótt, barnára mázolt, ütött-kopott bárszék. Az asztalon virág, (érintetlenül maradó) pereces tál, ásványvizek. Megtelik a nézőtér, a jelenlevők zöme negyvenes-ötvenes, kevés a fiatal, Kornis régi barátai közül is alig néhányan jöttek el.Reccsenve hasad a csend: a nézőtéri bejárat felől berobog az író. Fejére húzott kötött sapkájában, télikabátban, karjában aktatáskájával úgy fest, mint valami egzotikus gyümölcs a héjában, szárastól-levelestől. Csak amikor már fönt a színpadon kihámozódott a felső rétegből, és hosszas zihálás-szuszogás után bejelenti: "Úgy döntöttem, hogy ma este beszélgetni fogok önmagammal, mielőtt olvasok", akkor érződik: ez az ember kifulladva érkezett ide. Mint aki kis híján elkésett a saját fellépéséről.

Először azt firtatja, miért nem akar "magyar író" lenni a továbbiakban, pontosabban: miért szégyelli magát mint "művész urat". Egyrészt, mert a többi kollégájához hasonlóan ő is kompromisszumokra kényszerül a megélhetése érdekében, vagyis nem döntheti el szabadon, hogy ír vagy nem ír, ha nem akarja kockáztatni a létbiztonságát. Másrészt, mert őneki többé

nincs szüksége az íróságra

mint olyasvalamire, ami elismerést, sikert hoz számára. Nem akarja az irodalmat "a kevesek nemes szórakozásaként" űzni. Nem akar azok közé tartozni, akiket a tömegkommunikáció a saját "logója" alatt forgalmaz. "Nem akarok olyan író lenni, akit megvesznek, aztán nem olvasnak el."

Mindeme felismerések és elhatározások egyéves berlini tartózkodása során érlelődtek meg benne, ahol megtapasztalhatta a régiónkban oly ritka polgári biztonságot, másfelől a városközpontban épült gigantikus bevásárlóközpontok és multiplex mozik sora láttán szembesült a ránk is váró jövő emberellenes értelmetlenségével, szellemi ürességével. Berlinben kezdte írni a Katona József Színház felkérésére legújabb darabját, amelynek föltehetőleg Élők és halottak lesz a címe.

Rövid ismertetést ad a darabról: a színhely egy aluljáró, a szereplők a tömeg részei, a cselekmény háromszoros leszámolás: előbb a rendőrök, majd az alvilág, végül a tömeg maga az ítéletvégrehajtó. Kezdetét veszi a felolvasás. Mintegy

tucatnyi karaktert hallunk

megszólalni a tömegből: újságárust, operációra készülő transzvesztitát, egy kiüresedett költőt, a "Bemondott Zsidót", konzervatív professzort, az Elfelejtett Orvost, az Ént, Valakit a portásfülkéből stb. Mindannyian monologizálnak, mindannyian felmondják az életüket, mindannyian a történelem bábjai: megannyi összehorzsolódó kavicsszem a végidő betonklocnijába öntve. Szövegköltészet ez a javából: élőbeszédre írt kisáriák követik egymást gyors egymásutánban. Ez a nyelvi sebesvágta, a beszéd megsűrűsödése olyan, mintha a szereplők fojtogatnák egymást és bennünket. Ugyanazok a téri, kocsmai, piaci, vállalati, politikai és műsorvezetői dumák köszönnek vissza új kiadásban, amelyeken már könnyesre nevettük magunkat egyszer régen, mondjuk, a Halálfolklór olvasásakor. Csak az alaphang keserűbb, rezignáltabb, a hangszerelés gazdagabb, a sors bugyra mélyebb, a drámai intenzitás, az akasztófahumor erőteljesebb.

Zsibbadó arcizmokkal, elgyötörten vonulunk ki a szünetre.

Pedig a java csak eztán jön. Ha az első részben a szerző a bárszéket használta kellékül, a másodikat a fotelban ülve kezdi: most a halálhoz fűződő sajátos viszonyáról beszél. Elmondja:

Petrivel megbeszélték,

a költő jelet küld neki a túlvilágról. Ha van túlvilág, akkor jön a jel. Eddig még nem jött.

El-elbizonytalanodik a hangja, mintha gondolkodna, aztán fölkel, felolvas egy Petri-verset (In memoriam Hajnóczy Péter), és belevág a darab egy másik jelenetébe: Kiáltozások a tömegből, avagy Let´s dance. Meg is adja a műfajt: haláltánc, beszédörvény, föl-fölbukkanók szövegfoszlányai. Kornis (a szereplők nevének mondása nélkül) egyik figurából a másikba lényegül át, úgy vált át fortisszimóból pianisszimóba, hadarásból dadogásba, imádságból bőgésbe, smúzból hordószónoklatba, mint valami zsonglőr, aki karikák és fáklyák helyett életekkel és maszkokkal dobálózik. Annyi azért kiderül e villódzó káoszból, hogy "esemény van", a Nap fölrobbant, és a tömeg terelődik, nem tudja, hová, a világ akkurátusan visszaszámlált, elfogyó idejében. "Hány percünk van még?" - ismételgetik a szereplők refrénszerűen. Minduntalan erőt vesz rajtuk a "bűzhadtnék", közben folyik a tülekvés "a kozmosz féreglyukaiban". Kornis egyazon gesztussal zsugorítja össze és nagyítja fel a kisembert. Ez a föltámasztó erejű, irodalmon túli poézis - mindenki él és hal, és a testinek érzékeltetett lét egésze a beszéd aranyporában lebeg - megteszi a maga hatását. A néző röhög, és úgy kapdos levegő után, mint az író, amikor színre lépett. A megjelenítés mestere pedig (színész legyen a talpán, aki ezt utánacsinálja!) végezetül veszi a kabátját, és ahelyett, hogy hajlongana és ünnepeltetné magát, ahogy érkezett, éppoly sietősen távozik a széksorok között. Az üres színpad fogadja a tapsot.

Halasi Zoltán

(Kamra, január 17.)

szerző
Halasi Zoltán
publikálva
2002/3. (01. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...