Könyv: Mundus pictus (Körkép a középkorról)

szerző
Halasi Zoltán
publikálva
2003/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aközépkor eleje-vége többféleképpen kijelölhető. Ha a keresztény spiritualitást vesszük mércének, és azt vizsgáljuk, hogy a képzőművészetben hol válik le az új hit az antikvitásról, akkor a középkor kezdőpontjának a katakombák festészete kínálkozik: például az a III. századi Ádám és Éva ábrázolás, amely szemérmére helyezett két kézzel, Éva mellett és a fa alatt egy-egy kígyóval mutatja az első - mélységesen szégyenkező - emberpárt. 1200 évvel később, amikor a hívek a Van Eyck fivérek csodálatos genti szárnyas oltárán, ezen az enciklopédikus igénnyel készült középkori keresztény világ-képen meglátták az életnagyságú meztelen Ádámot és Évát, akik a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül néztek le rájuk a nyitott oltár két szélső szárnyáról, önmagukra és egymásra ismertek bennük. Kígyó sehol, az ember felszabadult a rá nehezedő bűnösség átka alól. Valahol itt, 1430 táján ér véget a középkor, a fiatalabbik fivér, Jan van Eyck közreműködésével, különösen az ő későbbi portréiban. Ekkor válik az ember elfogulatlan megfigyelés és nem elfogult ideologizálás tárgyává. De ugyanilyen joggal említhetnénk a középkor záróköveként és az új kor kezdőpontjaként a kortárs firenzei Donatello portrészobrait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyénítésnek az a szabadsága, ami a római művészetben egyszer már természetes volt, több mint ezer évig nem volt fontos vagy nem volt lehetséges. A középkor kereszténysége Istenre vonatkoztatta az embert, a lelkét a Szentlélekre és az egyházra bízta, a bűnös testet pedig másodrangúnak, rosszabb esetben börtönnek tekintette.

Aközépkor eleje-vége többféleképpen kijelölhető. Ha a keresztény spiritualitást vesszük mércének, és azt vizsgáljuk, hogy a képzőművészetben hol válik le az új hit az antikvitásról, akkor a középkor kezdőpontjának a katakombák festészete kínálkozik: például az a III. századi Ádám és Éva ábrázolás, amely szemérmére helyezett két kézzel, Éva mellett és a fa alatt egy-egy kígyóval mutatja az első - mélységesen szégyenkező - emberpárt. 1200 évvel később, amikor a hívek a Van Eyck fivérek csodálatos genti szárnyas oltárán, ezen az enciklopédikus igénnyel készült középkori keresztény világ-képen meglátták az életnagyságú meztelen Ádámot és Évát, akik a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül néztek le rájuk a nyitott oltár két szélső szárnyáról, önmagukra és egymásra ismertek bennük. Kígyó sehol, az ember felszabadult a rá nehezedő bűnösség átka alól. Valahol itt, 1430 táján ér véget a középkor, a fiatalabbik fivér, Jan van Eyck közreműködésével, különösen az ő későbbi portréiban. Ekkor válik az ember elfogulatlan megfigyelés és nem elfogult ideologizálás tárgyává. De ugyanilyen joggal említhetnénk a középkor záróköveként és az új kor kezdőpontjaként a kortárs firenzei Donatello portrészobrait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyénítésnek az a szabadsága, ami a római művészetben egyszer már természetes volt, több mint ezer évig nem volt fontos vagy nem volt lehetséges. A középkor kereszténysége Istenre vonatkoztatta az embert, a lelkét a Szentlélekre és az egyházra bízta, a bűnös testet pedig másodrangúnak, rosszabb esetben börtönnek tekintette.

Csak hát az ideológia üvegburája alatt is zajlott az élet.

Még akkor is, ha úgy hitték, a vasár- és ünnepnapon fogant gyermekre Isten büntetése vár, mert ily napokon az egyház tiltotta a nemi életet. Még akkor is, ha az, akire gyilkosság gyanúja vetült, nyolc, fehéren izzó ekevason mehetett végig, bízva abban, hogy Isten nem hagyja érvényesülni talpa bőrén a természet törvényeit. Mert élni a középkori ember, bár tudta: ha az ellenség beveszi a városát, mindenkit lemészárol, "aki csak a falra tud pisálni", a maradék megy rabszolgának. Mert szülni a középkori anya, pedig előfordult, hogy mikor fogságba esett, fia habozott eladni kedvenc hátaslovát, pedig annak árán kiválthatta volna őt, s mire elszánta magát a lóbolond fiú, addigra az anyát lekaszabolták. És férjhez adták a középkori leányt, noha például nem egy férj szemében nagyobb becsben állt a lábasjószág, mint az ő hites felesége. Persze megtehette az asszony, hogy vajákoláshoz folyamodik: mézzel keni meg magát, gabonában hempergőzik, a testéről lecsipegetett magokból lisztet őröltet, s az abból sütött kenyérrel elnyeri ura szerelmi megbecsülését. Ám ha rosszabbra fordult a viszonyuk, és bekövetkezett az, amit egy ideig csak úgy emlegetnek Európa nyugati térségein, hogy "válás Karoling módra", vagyis feleséggyilkosság lesz a házasságból, akkor már csak az elpusztult asszony lelki üdvéért mondott ima segíthetett. Ha pedig valaki, megelégelvén atyafiságát, el akart szakadni nemzetségétől, az sem ment ripsz-ropsz, hanem gyűlést kellett egybehívni, ott aztán a jó rokonok színe előtt négy égerfa vesszőt törni ketté a feje fölött, azokat négyfelé szórni, majd nyilvánosan lemondani esküsegítségről, örökösödésről.

Érdekes, hogy annak a gyönyörű könyvnek a lapjain, amely nemrégiben jelent meg Körkép a középkorról címen, az életnek emez árnyékosabb, kegyetlenebb oldala mintha elbújt volna a nap sugaraiban fürdő életrészletek mögött. A nagyalakú könyv

pazar bőségben

ontja a szebbnél szebb képeket több mint 300 oldalon keresztül. Tudós angol professzor lebilincselő bevezetést írt hozzá arról, hogy a középkorfelfogás miként változott a felvilágosodásra reakcióként jelentkező romantika kora óta napjainkig. Szemlélete meglepően tárgyilagos, későbbi ismertető szövegei is egytől egyig tárgy- és szakszerűek. A magyar szövegre ráfért volna még egy kis szöveggondozás. De a tematikusan összeállított fejezetek képanyagáról csak szuperlatívuszokban lehet szólni. A szerkesztő avatott kézzel válogatott, jól emelte ki a részleteket, érdeklődésünket folyamatosan fenntartja az illusztrációk végtelen változatosságával, tartalmasságával. Könyve át tudja adni azt, ami egyik legfőbb jellegzetessége a középkornak, hogy a világot képekben látta és láttatta, hogy egyetemes jelrendszert alakított ki. Olykor éppen a jel naturalizmusa hökkent meg: Szent Gergely miséje közben az oltáron életre kelő Megfeszített stigmáiból lövell a vér az úrasztali kehelybe, az úr szőlőpréséből pedig egyenesen

a hívők szájába

vastag piros sugárban. Máskor a hit bizarrériája ad okot meglepődésre: Szent Eduard hitvalló teteméhez oldalt kajütablakszerű nyílásokon be lehetett mászni a zarándokoknak! Vagy azon csodálkozunk, hogy a pokol mintha nem bírná az örökös szájeltátást: egy talpon meg egy tótágast álló szerecsen peckeli ki tűhegyes fogú állkapcsát. Másutt forgatható írópult késztet ámulatra, az írólapon átvetett, súlyokkal kifeszített zsinórok akadályozzák, hogy a könyv becsukódjon. Vagy bámuljuk az okos állatot: amíg a többi madár fejét a szárnya alá dugva alszik, a fél lábon őrt álló daru követ tart a karmai közt; ha elbóbiskolna, a kő leesik! De nézhetjük Nap és Hold alkimista-párviadalát, tanulmányozhatunk vizeletszíntesztet, megszámolhatjuk az erény hatszárnyú angyalának tollait (mindegyik egy-egy jó tulajdonságot jelöl), vizslathatjuk a kardhegyen kézen álló akrobatát, a hét szabad művészet különb-különbféle divatnak hódoló allegorikus nőalakjait és így tovább, csak győzzük a gyönyörködést az apróbb-nagyobb képcserepekben, egy hajdani "mundus pictus", a középkor helyben ülő utazóiként.

Halasi Zoltán

Magyar Könyvklub, 2002 (szerk.: Robert Bartlett), 336 oldal, 11 000 Ft

szerző
Halasi Zoltán
publikálva
2003/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...