Kiállítás: Kétségbeejtő örökkévalóság (Vajda János-emlékkiállítás)

szerző
Halasi Zoltán
publikálva
2002/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Asarokszobában állították ki. Kissé beszorítva a túlhabzó Jókai-kultusz, a gyönyörű Szerb Antal-terem és az eldugott Ady-oltár közé. A gyanútlan látogató egy ideig csak Jókai menyének (?) viselt dolgairól hall egy fanfárhangú tanárnő jóvoltából, és legszívesebben elfutna az iskolásan életrajzi rendben kirakott Vajda-dokumentumok láttán (keresztlevél, osztálynévsorok stb.). Szerencsére a szolgálatkész teremőr a vállára koppint, mondván, ő ugyan a világért nem zavarna, de van itt két szép könyvjelző, két szép Vajda-verssel (A vaáli erdőben, Húsz év múlva), hát csak nem tetszik a nélkül elmenni? Tájékoztató is volt, de az kifogyott.

Asarokszobában állították ki. Kissé beszorítva a túlhabzó Jókai-kultusz, a gyönyörű Szerb Antal-terem és az eldugott Ady-oltár közé. A gyanútlan látogató egy ideig csak Jókai menyének (?) viselt dolgairól hall egy fanfárhangú tanárnő jóvoltából, és legszívesebben elfutna az iskolásan életrajzi rendben kirakott Vajda-dokumentumok láttán (keresztlevél, osztálynévsorok stb.). Szerencsére a szolgálatkész teremőr a vállára koppint, mondván, ő ugyan a világért nem zavarna, de van itt két szép könyvjelző, két szép Vajda-verssel (A vaáli erdőben, Húsz év múlva), hát csak nem tetszik a nélkül elmenni? Tájékoztató is volt, de az kifogyott.

Két komoly olajfestmény

is őrzi néhai Vajda János arcvonásait, ámbár egyikről se ismerné föl az ember "A Dal és Szépség nyugtalan magyarját", ahogy Ady jellemezte. Mindkét piktúra inkább a teljes kifejezéstelenség megjelenítésére törekszik, tökéletesen elkendőzvén a tényt, hogy ezt az embert "honi késsel szent szívén döfölték", mármint a sajtóbeli ellenlábasok - kiegyezés előtt és kiegyezés után. Ady idézett verse eredetileg az egyik Vajda-portré mellé lett fölragasztva, de a ragasztó elengedvén a falat, átköltözött a terem túloldalára, ott hever a tárlón, Napóleon és Petőfi portréja alatt. Vajda egykorú fényképei sem sikerültek valami fényesen: a fotográfus által profilba fordított fej, a homlokán fölbodorított, szélen lenyalt, élesen elválasztott haj, a pofaszakállas ábrázat a legcsekélyebb mértékben sem utal váteszre, inkább valami detektívfélére gondolhatnánk. Fényesre az a két mai művészfotó sikeredett, melyek a "vaáli erdő" hangulatát (ágas-bogas ősfa) és az ottani nádasét hivatottak visszaadni. ("Hja, a váli erdő! Magyarországon ott volt utoljára csönd!", mondja ércesen egy idős, mackónadrágos látogató, akiről nehéz eldönteni: repatriált főnemes-e vagy a múzeumba betévedt Kádár-kori természetbarát.) Tudjuk, hogy a költő pár hetes korában elkerült Pestről "a vaáli erdőbe", főerdész papájával és a mamájával együtt, és a hely minden alkalommal a magzatburok békéjével és biztonságával ajándékozta meg. Mindazonáltal kérdés, hogy ezek az élénk, kontrasztos - bár önmagukban persze minőségi - Kodak- és Agfa-színek mit adnak vissza: az űzött lélek békéjét vagy a reklámok szabadidős programkínálatát?

Azért a szabványdekorációk (tárlóban sorakozó kötetek, pipák) között akadnak érdekességek is: a Szépirodalmi Közlöny, benne az 1857. második fél év legszebbnek találtatott verse, a Virrasztók, a szerző Vajda József (sic!). Aztán: a költő az élclapok karikatúráin, amint kis kutyuskaként csahol. Vagy ott van a kiállítás egyik fénypontja, ugyancsak egy sajtcédula 1868-ból. Ez áll rajta: "Irodalmunk egyik legtehetségesebb tagja menekülni ohajtván a lapirodalmi térről, valamely főúri családnál mint titkár vagy nevelő ohajtana alkalmazást nyerni. Az illető egyén sokoldalú képzettségének kitűnő jeleit adta. Bővebbet a lapok szerkesztője értesít." A szóban forgó szerkesztő: Jókai, akinek Vajda a cetli szélén üzeni, hogy "az idezárt hirdetést" adja ki lapja újdonság rovatában. És a következő önjellemzést fűzi hozzá ugyanazon a sajtcédulán: "Tanultam egy évig az alcsúti uradalomban a gazdaságot. Értek igen jól s kissé beszélek is németül, franciául, latinul.

Tudok írni, lovagolni,

az utóbbiból leckéket is adhatok. A vadászatban jártasabbat pedig nálamnál nem ismerek. Különben rögtön megtanulok mindent, amire szükség lesz." Hát ha ma egy ilyen hirdetést föladna, első kérdés az volna: hány éves, Vajda úr? És ha költőnk előrukkolna mind a 41 évével, meg azzal, hogy ő anno a forradalomban az első perctől fogva ott állt a barikádokon és harcolt, és meg is sebesült, és aztán a szabadságharc bukása után föladta magát, akkor valószínűleg hangos brávókat aratna, és sűrű együttérzéseket gyűjthetne be, de munkát aligha kapna.

Kiállításrendezői trouvaille: a mennyezetről fehér lapok sokasága lóg, mindegyiken egy-egy nagy betűkkel nyomtatott Vajda-strófa. Ezek a lógatott versfalevelek kellő látogatottság esetén a bámész közönség lépteire meg-megrezdülnének, tán még susognának is.

Egykorú plakátról, lóhátról néz le ránk az örök múzsa, a cirkuszigazgatóhoz pártolt Kratochwill Georgina is mint műlovarnő. Értjük költőnk szívének lávaömléseit, fájdalma betokosodásait, elfogadjuk, hogy "valahol utat vesztett". Hisz meg is írja, számtalanszor, hogy egykori budai szállásadója lánya iránt érzett viszonzatlan szerelme "életátokként" nehezedik rá, arra kényszeríti, hogy "lobogó gyász"-ának hódoljon, s így "mindenütt egyetlen, idegen" legyen. Szerelmi megátalkodottsága már-már E. T. A. Hoffmann örökös Júliára-gondolására emlékeztet, ugyanaz az eszelős láng csap meg bennünket pl. az Alfréd regényéből (ritka helyzet, hogy a szerelem bolondja átveszi a Kaszás szerepét, vagyis arat, miközben a Halál a "piquét terítőt fejére vonva, kimerült agárként... mély álomba szenderül"), mint a Szilveszteréji kalandok ámokfutása közben. A "hattyúi kép" volt Vajda démona, az sarkantyúzta őt, az szaltózott előre-hátra a hátán, ő pedig kecses jambusok ütemére rótta versköreit a nagyérdemű szórakoztatására. "A nyári égbolt arénája / vándor-szinész felhőivel / az üstökös lovar pályája / tündéri színműt játsznak el..." Csakhogy ez a színmű nem tündérországba vitt el, hanem mindannyiszor a "kétségbeejtő örökkévalósághoz", amely elfogadhatatlan volt Vajda számára, mégis pokoli büntetésként ezt ismételgette újra és újra: "hogy csak az halt meg, ami nem lett, / s az él örökké, ami volt."

Halasi Zoltán

Megtekinthető a Petőfi Irodalmi Múzeumban, október 20-ig

szerző
Halasi Zoltán
publikálva
2002/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...