Magyar Narancs: 1943 januárjában születtél. Vannak háborús emlékeid?
Várady Szabolcs: Anyám elbeszéléséből tudom, hogy a háborút a többséghez képest jól éltük át. ´44-ben született egy húgom, és a két csecsemővel anyám kiköltözött a nagybátyám leányfalui villájába. Közben Szentendre határában nekünk is épült egy házunk. Onnan költöztünk aztán vissza a már közeledő orosz csapatok elől Budára, a Váli utcába. Ezt a lakást nem sokkal az ostrom vége előtt bombatalálat érte. Apám mint gyógyszerész végzettségű tüzér hadnagy egy katonavonathoz beosztva Ausztriában volt. Anyám megvette azt az Orlay utcai lakást, ami azóta is megvan. Volt azért egy szomorú epizódja az ostromnak a Váli utcában: velünk volt a féltestvérem is, apám előző házasságából, őt, amikor kiment vízért az udvarra, eltalálta egy repesz, és meghalt. Én akkor alig voltam több egyévesnél. Amire legkorábbról emlékezni tudok, az már a háború utáni évek dolce vitája. Akkor a szüleim nagy lábon éltek, nagy vendégjárás volt Budán és Szentendrén.
MN: Hová nyúlnak a családi gyökereid?
VSZ: A Váradyak Székelyudvarhely környékéről származtak el, egyik águk a Délvidékre, a másik Szentesre, itt lett a dédapám patikus. A gyógyszerészség és a patika aztán átszállt a nagyapámra, aki hét gyerekéből a három fiút és az egyik lányát is gyógyszerésznek taníttatta. A felesége bajor nő volt. A testvére, Árpád vitte a családból a legtöbbre, ő pap volt és egyházjogász, a Habsburg család jogásza, végül kalocsai érsek. Apám, úgy hírlik, neki köszönhette, hogy nem csapták ki a piaristáktól. Jobban szeretett táncolni és kártyázni, mint tanulni. A patikusságra csak kényszerből fanyalodott rá, jóval később, amikor a börtönből szabadult 1952-ben. "Áruhalmozás" miatt jelentették fel, miután államosították azt a vegyiüzemet, amelynek a társtulajdonosa volt. A szüleim házassága különben amolyan meseautó-történet: a tulajdonos beleszeretett a szép, fiatal gépírókisasszonyba. Anyai nagyanyám is gyors- és gépírónő volt, a férje írógépműszerész. A nagymama Knoll lány, anyai ágon Dvoracsek, innen tehát van egy kis osztrák meg egy kis, gondolom, szlovák beütés, Fodor nagyapám meg felerészt zsidó volt. És képzeld csak, nemrég tudtam meg, hogy apám legidősebb nővérének a férje, Borbély József nagyszalontai volt, és rokona Arany Jánosnak. De Aranyt lenézték a családban, mert nem volt úriember, pénzt kölcsönzött uzsorakamatra.
MN: Apád bebörtönzése nem borította föl az életedet? Osztályellenségnek számítottál?
VSZ: Nyilván, de ennek csak később láttam kárát, amikor érettségi után, 1961-ben nem vettek fel az egyetemre. Ha ugyan ezért nem vettek fel, és ha ugyan ez kár. Általános iskolás koromban nem sokat fogtam fel ezekből a dolgokból. Az életem persze fölborult, és nemcsak ezért. 1949-ben meghalt a nagyobbik húgom. Későn vették észre, hogy diftériája van - amit aztán én is megkaptam, ezzel telt el nagyjából az első félév az iskolában. Apám ítélete részleges vagyonelkobzást is tartalmazott, odalett gyerekkorom legfőbb terepe, a szentendrei ház a nagy kerttel, a mindenféle állatokkal és körös-körül a nagyrészt még beépítetlen természettel. A kert leért az országútig, olykor bejött a Duna. A háború után beszállásoltak egy orosz őrnagyot a családjával - egy kicsit meg is tanultam oroszul a két fiuktól, akikkel együtt játszottunk. Aztán elfelejtettem. Arról is van valami halvány emlékem, ahogy a budapesti lakásból hordják el apám bőrgarnitúráját meg más bútorokat is. Magát a lakást anyám úgy mentette meg a társbérletesítéstől, hogy nagy részét kiadta.
MN: Nagyapád, mesélted egyszer, sokszor elvitt salakmotorversenyekre. Volt-e más ilyen populáris esemény, ahová elkeveredtél az ötvenes években?
VSZ: Mi az, hogy elkeveredtem? Nélkülem - ha csak nem voltam beteg - nem is volt motorverseny (minthogy nagyapám nélkül tényleg nem volt, lévén pályabíró, ő meg mindig elvitt magával), és nem csak salakversenyekre. Akkor még bent volt a pálya a városban, Budán, Attila út, Alagút, Hunyadi János utca, Várfok utca... Ismertem az összes menőket - Puhony, Szabó "Kuksi", Kurucz, Szalkay (Velocette gépén!), a két Csepregi, meg az oldalkocsisok, a Gaál házaspár, többnyire ők nyertek, a Kollár-Rusznyák páros meg a Balczerék. Egyszer együtt vonulhattam velük május elsején, ott tolták a motorjukat! És futballmeccsre is rendszeresen jártam, oda már egyedül vagy haverokkal.
MN: És az olvasás?
VSZ: Kisgyerekként elsősorban ponyvaregényeket olvastam, egy féllábú trafikostól lehetett kölcsönözni egy forintért a Mártírok útján. Na jó, azért olvastam Jókait, Dumas-t meg Vernét is, meg hallgattam egy csomó népszerű klaszszikus zenét anyámék lemezjátszóján. Nyolcadikos voltam, amikor kitört a forradalom. Közben a szüleim elváltak. ´56 karácsonyán anyám és a nevelőapám könyveket árult, én is besegítettem, és akkor egyszer csak beleszerettem az irodalomba. Aztán, már ´58-ban, megjelent Szerb Antal világirodalom-története meg Babits Az európai irodalom története, ezeket bújtam éjjel-nappal. Ami egy költőnek az induláshoz szakmailag kell, azt sebtében megtanultam Hegedűs Géza kis verstani könyvéből, A költői mesterség, azt hiszem, ez volt a címe. És nekiláttam a versírásnak.
MN: Hová írtál? Magánhasználatra? Önképzőkörbe?
VSZ: A faliújság volt a fő irodalmi fórum - itt fedeztek föl a gimnázium Május című irodalmi lapjának eggyel fölöttem járó szerkesztői. De persze írtam magamnak is, komolyabb verseket, akkor még viszonylag tetemes mennyiségben, az éppen olvasott költők modorában.
MN: Milyen volt a "közeg" a gimnáziumi években? Voltak-e bálványaitok?
VSZ: Bence Gyurival és Sumonyi (akkor még csak Papp) Zolival lettünk közeli barátok. Együtt kerestünk mestert magunknak. Először Füst Milánnal próbálkoztunk. Bálványt említettél - hát igen, ő inkább bálvány volt, annak elsőrendű. Mesternek azonban, akinek az ítélete eligazít és ösztökél, Vas István volt az ideális. Bence szúrta ki, hogy ő az, akihez érdemes elvinni az írásainkat. ´ aztán meghívott a lakására, 1960-tól már rendszeresen jártunk hozzájuk. Nekem közben lett egy külön bejáratú költő mentorom is, Pilinszky. Egy rokonom az iskolatársa volt, ő hozott össze vele, és aztán úgy félévente leültünk valamelyik belvárosi presszóban. Ezek mindig izgalmas találkozások voltak. Akkoriban jelent meg a Harmadnapon, és egészen lenyűgözött.
Vas egyébként erősen kárhoztatta a Pilinszky-hatást az akkori verseimben. Azt tartotta, hogy Pilinszky egy ablaktalan, szűk szobában alkot, amely azonban felül nyitva van a Magasság felé. "Te viszont nem vagy arkangyal!" - mondta egyszer. Tágabb teret és ablakokat sürgetett. Magát Pilinszkyt tán csodálta, ámde nem szerette. Pilinszky meg egyszer valami olyasmit mondott, hogy Vas, de Szabó Lőrinc versei is olyanok neki, mintha kommentárokat, széljegyzeteket olvasna a megíratlan, igazi vershez.
MN: Hogyan volt összeegyeztethető Pilinszky apokaliptikus létszemlélete a mindennapokkal?
VSZ: ", én nagyon is összeegyeztettem. Attól félek, mélyen leszállítottam, a magam szintjére. Nekem akkor néhány évig a szerelmi bánat volt a fő foglalkozásom, ezt éltem meg apokalipszisnek, és ehhez különösen a Trapéz és korlát versei jöttek kapóra.
MN: Megérintett-e valami a marxizmusból ekkortájt?
VSZ: Amikor befogadtak a Május-körbe, Bence Gyuri hamarosan megkezdte ideológiai átnevelésemet, és magam is úgy láttam, hogy polgári dekadenciámból ideje marxista öntudatra ébrednem. Ez amolyan nonkonformista marxizmus volt, és később, az egyetemen az ún. Lukács-óvodában folytatódott. De be kell vallanom, hogy bennem több volt a valahová tartozás vágya, mint a valódi, belülről jövő világnézeti szükséglet.
MN: Ezek szerint felvettek az egyetemre.
VSZ: Harmadszorra magyar-történelem szakra jelentkeztem. Akkor már nyilvánvaló volt, hogy föl akarnak venni, még egy versemet is elmondatták velem. Hogy miért csak esti tagozatra vettek fel mégis, arra két verzió van. Huszár Tibor azt hallotta Andics Erzsébettől, aki a bizottság elnöke volt, hogy amikor megkérdezték tőlem, hogy hívnak, azt mondtam, hogy Tonio Kröger. Én viszont úgy emlékszem, hogy az agyam annyira leblokkolt, hogy 1918-ra datáltam az októberi forradalmat. Az első szigorlat után átkéredzkedtem a nappali tagozatra, és elhagytam a történelem szakot.
MN: Mennyire kötődtél a Lukács-iskolához?
VSZ: A filozófia szakon volt egy tudományos diákkör, ennek is Bence volt az egyik vezéralakja. Ebből nőtt ki a "Lukács-óvoda", és én főleg velük barátkoztam. Szakmai közreműködésem nagyrészt abból állt, hogy tudós barátaim dolgozatait stilizáltam, azaz próbáltam emberi nyelvre lefordítani. De itt ismerkedtem össze Petrivel és Fodor Gézával is, és ez már szellemileg is egészen közelről érintett. Egyébként : inkább volt ez Márkus-, mint Lukács-iskola. Hogy én mennyire és hova kötődtem? Fogas kérdés. Belejátszott a szerelem is. Amikor 1965-ben megjelent Lukács Esztétikája, több mint 1600 oldal, mindjárt kettőt vettem, és az egyikkel rohantam az imádott nőhöz, aki szintén ebbe a körbe tartozott, és átnyújtottam neki, mintha száz szál rózsát vinnék. De azért el is olvastam legalább ezret az 1600-ból, és a szakdolgozatomban, amelynek, mi tagadás, az volt a címe, hogy Adalékok a metafora elméletéhez, a lukácsi esztétikából próbáltam kibontani a líra elméletét. A metaforáról Lukács sajna nem írt semmit, azt már egy angol szerző könyvéből csaptuk hozzá az utolsó éjszakán Petrivel, azaz hogy ő diktálta, én írtam. Gyurival sokat elmélkedtünk akkoriban ezeken a dolgokon.
MN: Hol jelentek meg először a verseid?
VSZ: Először Galsai Pongrác közölt a Nők Lapjában. Pilinszky küldött hozzá, el is fogadta egy versemet közlésre, de aztán sokáig nem történt semmi. Közben kollégák lettünk Réz Pállal a Szépirodalminál, és Pali a liftben ráförmedt Galsaira, hogy ha a jövő héten sem jön a vers, beveri a pofáját. Megijedt-e Galsai vagy sem, a vers lejött.
MN: Mikor kerültél személyes kapcsolatba Petrivel és Tandorival?
VSZ: A Népstadionban a hatvanas évek elején egyszer atlétikai versenyen voltunk Bálint Andrással, iszonyú vihar tört ki, és a nagy kavarodásban futólag összetalálkoztunk Ottlikkal, akit már ismertem Vasék révén. Volt vele egy fiatalember is, de hogy Tandori volt, az csak jóval később derült ki. Petrivel még előbb találkoztam, kb. 1960-ban. Váci Mihály szerkesztette akkor az Új Írás versrovatát, és meghívott a lakására néhányunkat, a verseinket nem közölte ugyan, de legalább barátságosan elbeszélgetett velünk. Volt ott egy furcsa, izgága fiú - de ezt ő, vagyis Petri megírta később versben. Hogy Tandori nagyon jelentős költő, az persze már az első kötetéből is nyilvánvaló volt, de engem a második kötete vett le végleg a lábamról. Ekkoriban jelent meg Petri első kötete is, 1971-ben. Úgy láttam, hogy nemzedékemből ők ketten szabnak új irányt a magyar költészetnek, és ezt meg is írtam, 1972-ben meg is jelent a Valóságban. Ez hozta meg Tandori barátságát.
MN: A te lírád meglehetősen intim közegben játszódik. Olyan szorosra vonod a kört, amilyenre csak lehet. Szó sincs tehát, mint írod egy négysoros versedben, "túlterjedésről".
VSZ: Mit mondhatnék erre? Az embernek lehetnek szándékai írás közben, de a vers többnyire a maga feje után megy. Jó esetben csakugyan nem terjed túl a maga körén, addig nyújtózik, ameddig a takarója ér. Az a túlterjedés, amire utalsz, egy szorult helyzetre vonatkozik, meg egy lelkiállapotra, amely csupa kétértelműség, kibújni vágyás. Félek, szellemesebb lett annál, semhogy igazán jó legyen.
MN: Valahol azt írod: te bizonyos értelemben inkább amatőr költőnek tekinted magad, semmint a modor, a manír kimunkálásán dolgozó profinak. Ugyanakkor köztudottan nagy formaművész vagy, tehát a szó minőségi értelmében profi. Hogy lehet ezt a kettőt összeegyeztetni?
VSZ: Arról próbáltam beszélni egyszer, hogy egy olyan közegben, ahol a művészet egyre inkább a stílusjegyek, az eljárás, a módszer, sőt a modor kimunkálását és működtetését jelenti, a hagyományosabban lírikus beállítottság könynyen minősül amatőrségnek. Ami mármost a formaművészetet illeti... Egyfelől van az embernek a technikai készsége, ezt szinte bármikor működésbe lehet hozni. De ez nem okvetlenül költészet. Szerencsés eset, ha valakinek az életműködése valahogy rá tud kapcsolódni erre a képességére, ha szinte folyamatosan versben tud megnyilvánulni (ő maga, mármint a költő-maga, nem a puszta technikai készsége), mint például Petőfi vagy Szabó Lőrinc. Ez persze ezen a szinten nagyon ritka. Van, akinek a költői ingerküszöbe sokkal magasabban van: csak az egész létezést magukba sűrítő nagy pillanatok, kivételes alkalmak ihletik versre. Én sajnos ebbe az előkelő családba sem tudom magamat besorolni. Teljesen kiszámíthatatlanul, esetlegesen és minél ritkábban, annál nehezebben mozdul meg bennem a költő. Írni viszont szeretnék. Ilyenkor keletkezik az, aminek az összkiadások függelékében a helye: Rögtönzések, tréfák, személyes érdekű apróságok cím alatt. Már ha van mit összkiadni.
MN: Mikor jelenik meg a következő köteted?
VSZ: 1988-ban jelent meg a második könyvem. Ha most összeszedem, amit azóta írtam, abból csak egy fél kötet telik ki. Esszé, kritika - szintén nem több egy fél kötetnél. Sokan biztattak, hogy adjam ki a humoros verseimet. Végül is arra jutottam, hogy a hatvanadik születésnapomra összerakom egybe a sokféle keveset: az összes vállalható versemet, a legjobbnak gondolt versfordításokat, a prózákat és függelékben a limerikeket és egyéb komolytalanságokat - ami ebből a négy kötetszeletből összeáll, annyi telt tőlem eddig. Az Európa ki is hozta volna a könyvet januárban, de aztán kértem egy fél év haladékot. Remélem, még az idén megjelenik.
Halasi Zoltán
