Kiállítás: A magamé akarok lenni (Ady emléke)

szerző
Halasi Zoltán
publikálva
2003/10. (03. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Atermet, amelybe Jókai tárgyakban tobzódó lakosztályain keresztül jutunk, három óriási, paravánra kasírozott városképrészlet tagolja egyfelől. A barna árnyalatokban gazdag századfordulós fotók mintha be lennének havazva. Közelebb lépve látni, hogy a forgalmas metropoliskivágatokat számítógépes festőprogram pettyegette tele, illetve fehérítette ki, nem is annyira Seurat pointilista modorában, inkább Van Gogh vaskos ecsetvonásaival. Mi ez a "fehér csönd"? A költő életszíntereinek végérvényes múltba helyezése? "Ördög-lepel, a könnyek és csókok alkonyatán"? Némi találgatás után a francia feliratok alapján azonosíthatom Párizst, az Opera kávéházról ráismerhetek a Klösz-kori Andrássy útra, a harmadik képről pedig magabiztosan kisütöm, hogy az csakis Nagyvárad lehet, a Vér városa. Hipp-hopp, fél lábbal már benn állok

Atermet, amelybe Jókai tárgyakban tobzódó lakosztályain keresztül jutunk, három óriási, paravánra kasírozott városképrészlet tagolja egyfelől. A barna árnyalatokban gazdag századfordulós fotók mintha be lennének havazva. Közelebb lépve látni, hogy a forgalmas metropoliskivágatokat számítógépes festőprogram pettyegette tele, illetve fehérítette ki, nem is annyira Seurat pointilista modorában, inkább Van Gogh vaskos ecsetvonásaival. Mi ez a "fehér csönd"? A költő életszíntereinek végérvényes múltba helyezése? "Ördög-lepel, a könnyek és csókok alkonyatán"? Némi találgatás után a francia feliratok alapján azonosíthatom Párizst, az Opera kávéházról ráismerhetek a Klösz-kori Andrássy útra, a harmadik képről pedig magabiztosan kisütöm, hogy az csakis Nagyvárad lehet, a Vér városa. Hipp-hopp, fél lábbal már benn állok

az Ady teremtette magánmitológiában

S már-már elragadna "egy ócska konflis" vagy egy zöld kocsi, a "Halál automobilja", de erőnek erejével visszafordítom tekintetemet ahhoz a kisméretű fényképhez, melyen nádfödeles parasztház emelkedik ki (nem túl magasra) az udvar szinte érezhetően tapadós sarából: a költő szülőháza. A ház egyik vége a fotón is látható két tar akácfára, másik vége az érmindszenti temetőre nézett. Szegénység, vergődés, középkor: ez süt a házról, ez a benne élő szülők, a bajszos apa és a kerek arcú "Édes" kisúri arcképéről is. A felnőtt Ady, mikor hazalátogatott, lovon ment kártyázni a paphoz, nehogy beleragadjon a sárba. Ez a szülőházfotó újra és újra eszembe jut körbehaladtomban: puritán, kopár, esetleges (szinte akármelyik magyar faluban fölvehették volna), s mint ilyen, tökéletes ellenpontja a későbbi bohém élet zsúfolt, nyüzsgő és törvényszerű színtereinek: a Körös-parti Athénnak, ahol a fiatal Ady párbajt, vérbajt, börtönt, újságíró-jutalmat, Lédát egyformán kap a sorstól, Párizs-kozmopolisznak, ahol az Új versek vagy a Vér és arany hipnotikus erejű darabjai születtek és a pesti Terézvárosnak, ahol a beérkezett Ady napi 3-5 liter bor elfogyasztása közben verekedett a magyar progresszióért, és óvta kivívott irodalmi elsőségét mindenkivel szemben. Újabb fotók: elvonulnak előttem a Nyugat legendás első szerkesztői, munkatársai. Kivált Schöpflin Aladár angolos öltönye és Hatvany Lajos kürtőkalapja nyeri el tetszésem, bár a retusőr mindőjük arcán alapos munkát végzett: úgy bánt el anyajeggyel, ránccal, szarkalábbal, hajrakoncátlansággal, egyáltalán bármiféle szabálytalansággal, mint aki kötelességének érzi kigyomlálni a fiziognómia helyesírási hibáit, a természet fogalmazásbeli sutaságait. Más szóval úgy járt el, mint az a költő, kinek szótárában egyetlen természetesnek ható beszédfordulat sem őrződött meg, csak valami egyénfeletti szertartásnyelv. Adynál - kell-e mondanom - erről szó nincsen, nála nagyon is egyéni az a szertartásnyelv, amellyel

Apollón oltárán áldoz

Már azt nem állíthatnám, hogy nem emelkedik el a hétköznapi élettől és embertől a "csodák föntjéig": no de a "Holnap hőse" már ma sem lehet egy az átlagosak, a "szürkék" közül, bizony fölötte áll ő - nemcsak a perc-emberkéknek, a tegnaphoz húzó rongy pulyáknak, a bátraknál is különb ő - ő a bátrabb. Sőt a honi szellemi-lírai forradalomban - mint írja - "Én vágytam, én daloltam, / Minden, minden én voltam." (Aki helyemre áll) Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula pedig írtak már ekkor, nem is rosszul. Mi beszél így Adyból? A mitikussá növesztett Én. Amikor a történelem a kollektív személytelenséggel terhes, ő ösztönösen önmagába kapaszkodik. "A magamé akarok lenni", írja Párizsba indulása előtt.

De vannak itt tárgyak is, lám: vörös és fekete tintásüveg, a költő törökmintás és Adél asszony lila selyemsálja, a "Halál rokonának" két aktatáskányi űrtartalmú vulkánfíber iratbőröndje, valamint Martinovics-páholyba szóló, piros szalagon lógó, szabadkőműves-rendjele, mely éppen hatágú csillagot formáz. E néhány apró, de fontos rekvizitumon is szívesen pihen meg a szem, de nem időzhet rajtuk sokáig, mert minduntalan magához vonzza a sarokban álló fogasra akasztott kalap. A hatalmas karimájú fekete fejfedő úgy uralja a teret, ahogy Ady szelleme a századelőt. Ez volt

az "utolsó magyar"

utolsó kalapja. Hogy vezéri főre termett, azt a falon lévő Rippl-Rónai-litográfia nagyszerűen leképezi. A kisméretű alkotás harántállásban, féloldalról ábrázolja a kabátos költőt. Hátracsapott sétabotjára, akárha kardra támaszkodik. A roppant méretű fejhez mérten szinte eltörpül a napóleoni tartású, bár kissé rozoga test. S a fej körül glóriaként ragyog karimájának visszájával a kalap.

A rendezők nyilván nem számoltak a költőkalap delejes kisugárzásával, máskülönben nem állítják föl a teremben Ady Endre fejfáját, nem emelnek sírhalmot a múzeumban deszkából ácsolva, nem vonják be valódi gyeptéglacsíkokkal, s nem foglalják el vele a fél termet. Mert bármily dicséretes szándék volt is a zöld természet bevitele a parkettra, a fű nem élte túl a kiállítást; gubancos szürke szőnyeggé száradt, pedig, mint hallom, locsolták. A műsírdombba ágyazott tévéképernyőn megtekinthető a lelkét a "Titkolónak" adó, magát Messiásnak ajánló, a győző őszirózsás forradalmat éppen hogy üdvözlött, ezernevű és ezerszerepű géniusz temetéséről készült filmriport. Hallani Móricz sírbeszédét, látni a koporsót a Nemzeti Múzeum lépcsőjén levivő gyászhuszárokat, észlelni az odagyűlt január végi tömeget. Ez mind szép, megrendítő. De nem lett volna Ady esetében stílszerűbb az Életnek emléket állítani?

Ott van mindjárt a törzshelye a Három Hollóban: a dohánybarna függönnyel körülvett szeparé, ahol mákonyos cigarettafüstben, francia módra készített borok fogyasztása közben Kosztolányi Dezső ámuló pillantásaitól kísérve a költő javítás nélkül remekli papírra a boros, szivarhamus abroszon: "Én magamért vagyok s magamnak. / Akkor is, hogyha nótát mondok... / Drága tudás az én tudásom / S egy szekfű is sok a magyarnak."

Halasi Zoltán

Megtekinthető a Petőfi Irodalmi Múzeumban március 18-ig

szerző
Halasi Zoltán
publikálva
2003/10. (03. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...