Nagy István

Az elmúlt három évtizedben megbizonyosodhattunk róla, hogy nem létezik a soha többé össze nem álló zenekar fogalma, legalábbis idehaza.

Az enyhén pösze Isaac Brock vezette, portlandi székhelyű Modest Mouse nevét a 2004-es Good News for People Who Love Bad News album emelte be a mainstreambe.

A nagyjából egy évtizede Londonban alakult Wolf Alice az induló lemezével (My Love Is Cool, 2015) elsőre begyűjtött egy Mercury-jelölést, a két évvel későbbi Visions of a Life-fal pedig már a díj is összejött.

A modfaternek becézett Paul Weller nem az a típus, aki kertészkedéssel töltötte a lockdownt: mindössze tíz hónappal legutóbbi lemeze után máris új anyaggal jelentkezik.

Ötven éve jelent meg a zenekar legjobb albuma minden idők egyik legjobb borítójával.

Három évvel ezelőtt még nem zavart olyan sok vizet cím nélküli bemutatkozó lemezével a Brightonból induló Black Honey, a Written & Directed című folytatásra viszont mindenképpen érdemes odafigyelni.

Egyre több olyan album jelenik meg mostanában, amely már régóta készen áll, de a készítői még egy darabig bíztak abban, hogy el lehet csúsztatni a kiadást addig, amíg újra beindul a koncertipar.

Nick Cave saját bevallása szerint azért csinál sok egyéb dolgot a zenélés mellett, hogy ne tudják annyira beskatulyázni.

Alakulgat egy újabb markáns gitárzenei színtér a Brit-szigeteken, olyan együttesekkel, mint az Idles, a Slaves, a Fontaines D.C. vagy a Shame.

Fontos év lett volna 2020 a Foo Fighters számára: 25 éves lett a zenekar, amit a tagok az új, tizedik albumukkal és egy monstre turnéval szerettek volna megünnepelni.

Az egyre súlytalanabb brit gitárzenei színtér üde színfoltja volt a Shame pár évvel ezelőtt, bemutatkozó lemezüket (Song of Praise, 2018) és szigetes koncertjüket mi is agyondicsértük.

Nyolcvanegy éves korában elhunyt minden idők egyik legnagyobb hatású zenei producere, akinek a jelentősége egyedül talán George Martinéhoz fogható; mindketten a modern zenerögzítési technika úttörőinek, lényegében megteremtőinek számítanak.