A Metallica életműből általában az első három albumot (Kill ’Em All, 1983; Ride the Lightning, 1984; Master of Puppets, 1986) szokás kikezdhetetlen remekművekként emlegetni.
Aki ott volt a Mission legutóbbi, 2012-es magyarországi koncertjén, és a lámpák felkapcsolása után hazament, az lemaradt a zenekar monumentális csúcsdaláról, a Tower of Strength-ről.
Ha végignézünk a Rock and Roll Hall of Fame zenészeinek listáján, egészen biztos, hogy Andy Fletcher az, aki a legkevesebbet tette azért, hogy bekerüljön az elit klubba.
„Srácok, van kedvetek meghallgatni a szerzeményeimet?”, szól az egyik legelcsépeltebb dobosvicc csattanója. A közvélekedés szerint a dobosok tipikusan háttérbe húzódó, nem túl izgalmas figurák, de ahogy Dave Grohl, Phil Collins, Don Henley vagy akár Szikora Róbert példája mutatja, megfelelő tehetséggel és szorgalommal belőlük is lehetnek nagy sztárok. Az elmúlt hetekben két neves angol zenekar dobosa is szólóalbumot jelentetett meg – mindkét lemezre érdemes időt szakítani.
Valószínűleg nincs olyan cikk az Inhalerrel kapcsolatban, amely ne említené meg, hogy a zenekar frontemberének az édesapja Bono (ezzel most mi is teljesítettük kötelességünket), és akitől tényleg nehéz elvonatkoztatni.
Vigyázó füleit Írországra érdemes vetnie annak, aki jó posztpunkot akar hallgatni mostanában.
Sokakkal ellentétben a Belle and Sebastian tagjai nem élték meg rosszul a lockdownt:
