Visszhang

Elegáns, szépiaszínekkel bevilágított presztízsdráma.

Minden idők leg­sikeresebb franchise-a a 2019-es Bosszúállók: Végjáték után csak szenved.

Ella Williams 1996-ban született Bostonban, felmenői között zenészeket és írókat is lehet találni.

Egy világban, amely (reményei szerint legalábbis) folyamatosan előrehalad, nem tűnik akkora számnak egy letűnt kort a jelenünkre vetítve látványos tanulságokra bukkanni. De nem unjuk meg.

Az ötvenéves vokálkvartett búcsúturnéjának utolsó európai koncertjét Budapesten adta, meg is könnyezték a szűnni nem akaró vastapsot az első ráadás előtt.

A remekművek az idén ismét megelevenedtek a köréjük rendezett kortárs szövegek által, ám most, ahogy az már az izgalmas nyitányból is kiderült, a tánc is fontos eleme volt a műsornak.

A halk meg a hangos, ez a titok, pedig ilyet nem is nagyon tudtak a Bach-korabeli hangszerek, csak kopogtak, mint egy gyönyörű gépezet.

Az I. világháború francia hadseregbe sorozott afrikai, elsősorban szenegáli katonáit azért küldték fehér elöljáróik az első vonalba.

Ismerik a viccet, hogy találkozik két brit posztpunk legenda?

A háborús filmek olyanok, mint a nagyszülők történetei: míg néhány évtizede lenyűgöztek, mára már kicsit túl jól ismerjük azokat.

Tengermelléki, sötétzöld és barna színekkel ábrázolt lápvidéken mozognak a szereplők.

Az amerikai Beirutot felbukkanásakor a legígéretesebb zenekarok közé sorolták.

Bergman és a tárgyalótermi dráma találkozik a korábban feledhető munkákkal jelentkező Justine Triet érdemein felül díjazott filmjében.

„A mennyben talán majd megengedik nekem, hogy ne adjam fel Bécset mint örök otthonomat” – írta Beethoven a városról, amely befogadta őt.