Magyar Narancs: Zenész vagy, de civilben pszichológiával foglalkozol. Tudsz bárkiről, aki hozzád hasonlóan ezen a két területen mozog?
Kőváry Zoltán: Ismerek itthon is pszichológusokat, akik zenélnek, csak talán nem olyan intenzitással, mint én. Egy idő után az egyik vagy a másik terület kezd el dominálni. Hogy valaki mindkettőt a lehetőségekhez képest padlógázzal tolja, az tényleg nagyon ritka. Sok pszichológus végez művészi tevékenységet – fest, fotókat készít vagy akár zenél. Viszont tényleg nem gyakori jelenség, hogy valaki fenntart egy zenekart, lemezeket gyárt meg turnézik. Nekem sem könnyű ezt a két dolgot gőzerővel csinálni, mert egyre inkább kezd kibontakozni a szakmai karrierem. Egyre több a lehetőség, a felkérés, és ezzel együtt a felelősség is. Ráadásul nem elég, hogy zenét írunk, felveszünk és koncertezünk, még ráadásul mi egy önmenedzselt zenekar vagyunk. Több ember munkáját végzem egyszerre.
MN: Édesapád szerettette meg a bátyáddal (Kőváry Péter, a többi közt a Neo és a Peter Kovary & The Royal Rebels zenekarok énekes-gitárosa, 2022-ben hunyt el – N. I.) és veled is a rockzenét gyerekkorotokban. Volt olyan, hogy a bátyád, Péter ismertetett meg téged különböző zenei előadókkal?
KZ: Kis korkülönbségről beszélünk, én másfél évvel vagyok fiatalabb nála. Persze azért a nagytestvéri pozíciót szerette magának fenntartani. Inkább azt mondanám, hogy egymást inspiráltuk. Volt, hogy ő fedezett fel valamit, de volt, hogy én, majd ezeket megmutattuk egymásnak. Azért mindig is volt némi ízlésbeli különbség közöttünk. Ő a fifikásabb, komplexebb, populárisabb zenéket szerette jobban, én meg inkább a nyersebb, egyszerűbb dolgokat. Ha funkot hallgattunk, ő az Earth Wind & Fire-t szerette nagyon, én meg a Sly & The Family Stone-t. Ami a metalt illeti, ő inkább Iron Maiden-es volt, én viszont Judas Priests-os. Közös volt minden korai élmény: együtt mentünk az első koncertünkre. Láttuk a Deep Purple-t, a Helloweent, az AC/DC-t.
MN: Együtt kezdtetek el zenélni?
KZ: Igen. Mindketten a ballagásunkra kaptunk gitárt, bár ő persze egy évvel hamarabb. Teljesen autodidakta módon tanultunk meg zenélni. Hamar kialakult a Rag Doll nevű közös zenekarunkban a felosztás – Péter a dallamokat, az akkordmeneteket írta meg, míg én a gitárriffeket. Én a gitározásra voltam jobban ráállva, ő viszont a dalszerzésre. Amikor évekkel később megalapítottam a Trouserst, a dalszerzést lényegében a nulláról kellett megtanulnom. Azt megelőzően komplett számokat nem írtam, csak zenei részeket. Az éneklésben sem volt tapasztalatom, úgyhogy az elején sok hiányossággal küszködtem.
MN: Maradt fenn bármilyen hanghordozó a Rag Doll után?
KZ: Déli rockstílusban kezdtünk el játszani, de aztán fokozatosan más dolgok is hatottak ránk, és már csak akkor készítettünk felvételeket. Volt egy hatszámos demókazettánk, amelyről a Wanted magazinban is volt cikk. Később elkészült egy komplett albumunk, az megjelent kazettán és CD-n. És még két EP-nk is volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
