Péteri Lóránt

A Wilheim András által összeállított kötet a 19. század utolsó negyedében alkotó esszéista-kritikus zenei publicisztikáinak eddigi legteljesebb gyűjteménye. Itt jelennek meg először kötetbe foglalva a Pester Lloydban napvilágot látott német nyelvű kritikák, Grossmann-Vendrey Zsuzsa fordításában; a magyar nyelvű írásokat legutóbb 1931-ben jelentették meg gyűjteményes formában.

Bartókot és Brucknert játszott május 11-én este a Fesztiválzenekar a Zeneakadémián: a Zenét és az 5. szimfóniát. Nem kell feltétlenül erőltetni az egy koncerten elhangzó művek közti kapcsolatok keresését - de a műsorait általában elég koncepciózusan szerkesztő Fesztiválzenekar esetében az ember még ürügyet is találhat arra, hogy engedjen ennek a kísértésnek. Különösképpen akkor, ha a program két azonos műfajú darab korántsem magától értődő egymás mellé állításával szinte fel is szólít erre. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára szimfóniaszerűsége, ha beszélünk róla: közhely. Az viszont az előadók számára nagyon is megfontolandó kérdés, hogy a darabot a bartóki klasszicista modernitás kvintesszenciájaként, letisztult zenei szerkezetek és egyfajta természeti objektivitás megtestesüléseként tárják-e elénk, vagy ehelyett/ emellett annak a 19. századi szimfonikus hagyománynak a fényében mutatják fel, amely Bartók zenei szocializációjának közege volt. Úgy tűnt, hogy a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar interpretációját az utóbbi cél határozta meg. De a karakterek megragadásában és a fokozások felépítésében romantikusnak bizonyuló előadás azért elég nyitott és részletező maradt ahhoz, hogy ne tagadja meg a mű stílusának és hangzásvilágának kiérlelt komplexitását. Más kérdés, hogy ebben a törekvésben mintha nem állt volna mindvégig a zenekar rendelkezésére a náluk máskor oly természetesnek tűnő biztonságérzet.

Nikolaus Harnoncourt - akinek mellesleg van egy magyar nagymamája, és akinek szocializációjára mi sem jellemzőbb, mint hogy magyar nyelvemlékei a "mindörökké", az "ámen" és a "hordár"! - két dolognak örülne, ha még megérhetné, hogy a bőgőkre bélhúrokat raknának, és hogyha az egyvonalas "a" hang manapság mindinkább felsrófolt rezgésszámát jócskán leszállítanák. (Mindezt a március 26-án tartott és Batta András által remekül vezetett pódiumbeszélgetésből tudhattuk meg.) A kívánságok tehát olyanok, mint a nyelvi emlékek: apróságok, a mindennapi szokásokhoz kötődnek, de egy nagy hagyomány és egy nagy kultúra árnyékából lépnek elő.

Talán különösebb malícia nélkül is fogalmazhatunk úgy, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar szimfonikus furcsaságokkal lepte meg közönségét a március 16-i nyitókoncerten. Konvencionális választásról legfeljebb Richard Strauss zongorára és zenekarra írott Burlesque-jével kapcsolatban beszélhetünk: de hát ez sem tartozik az agyonjátszott művek közé.

Az első műsorszám a Bécsi harangjáték Kodály Háry-szvitjéből. Ez ugye egyszerre üdvözlése a császárváros nagy hagyományú testvérvállalkozásának és megütése a markánsan hazai hangnak. Szép gondolat, amit Vásáry Tamás, az újévi koncert karmestere, zongorista közreműködője és self-made-showmanje részletesen ki is fejt, rögtön a koncert elején. Megjegyzi még: Kodály minden magyar zeneszerzők között a legmagyarabb. Ehhez aztán hozzáteszi: ezt Bartók is így gondolta. Akkor már jöhet is a Harangjáték. Szól a zene, Vásáry egyszer csak rejtélyes arccal a közönség felé fordul, aztán viszsza a zenekarhoz. Mindez, lám, nem okoz fennakadást. Később Vásáry megmagyarázza: amit a zenekar ilyen jól ismer, az már karmester nélkül is megy. A következő darabhoz viszont, mondja, szükség lenne egy karmesterre. Mozart zongorára és zenekarra írt D-dúr hangversenyrondóját eredetileg ugyan a zongora mellől vezényelte volna, de a próbák során rá kellett jönnie, hogy ez nem jó megoldás. Talán a közönség köréből vállalkozna valaki a dirigálásra - reméli Vásáry -, és közben körülnéz a teremben. Hát

Chopin és példaképei címmel Schiff András adott hangversenyt a Zeneakadémián november 2-án. A sorozat további koncertjei: december 11., január 14., február 11.

Ennek a koncertnek (Műcsarnok, november 4.) az volt a címe, hogy ranszcendens etűdök. Címe nem minden hangversenynek van.