Koncert: Tavaszi kevercs (A Budapesti Tavaszi Fesztivál koncertjeiről)

szerző
Péteri Lóránt
publikálva
2002/13. (03. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Talán különösebb malícia nélkül is fogalmazhatunk úgy, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar szimfonikus furcsaságokkal lepte meg közönségét a március 16-i nyitókoncerten. Konvencionális választásról legfeljebb Richard Strauss zongorára és zenekarra írott Burlesque-jével kapcsolatban beszélhetünk: de hát ez sem tartozik az agyonjátszott művek közé.

Talán különösebb malícia nélkül is fogalmazhatunk úgy, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar szimfonikus furcsaságokkal lepte meg közönségét a március 16-i nyitókoncerten. Konvencionális választásról legfeljebb Richard Strauss zongorára és zenekarra írott Burlesque-jével kapcsolatban beszélhetünk: de hát ez sem tartozik az agyonjátszott művek közé.Akorai Strauss-darab ötletes eklekticizmusa mindenesetre a decens hangvétel netovábbjának tűnt a koncert élén elhangzó Weiner-féle Bach-átirat és a szünet után megszólaltatott Dohnányi-mű, a 2. szimfónia társaságában. A repertoár következetes frissítése persze a Fesztiválzenekar legrokonszenvesebb vonásai közé tartozik. Más kérdés, hogy igazán szerencsés volt-e a több mint harminc év után először Magyarországra látogató jeles karmester, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij koncertjére rakni ezeket a darabokat. A C-dúr toccata és fúga kissé szögletes-darabos előadása valószínűleg nem győzte meg a hallgatóságot arról, hogy Weiner Leó nehézkes, sokszor komikusan erőltetett zenekari átiratát mindenképpen érdemes volt elővenni. A Burlesque-ben a zenekar elsősorban előzékeny kísérőnek bizonyult. Viktoria Posztnyikova perfekt technikával, de meglehetősen hideg, egyszínű, kemény tónussal vonult végig a Strauss-mű magánszólamán. A zongorahang érzéki szépségének hiánya viszont nem tűnt fel ott, ahol a stílussal való adekvát azonosulás megrendítően vallomásos, mihalkovian lágy és sorsszerű, lemondó és nosztalgikus előadást eredményezett: vagyis a ráadásként adott Csajkovszkij-darabban (´szi dal). Dohnányi 1943- 44-ben született 2. szimfóniája ambíciójában, de talán koncepciójában is a legnagyobb formátumú volt a koncerten elhangzott művek között. A késő romantikus alapréteg és a kodályos-weineres magyar neoklasszicizmus keveredése a lassú tételben, a Sosztakovicsra és Prokofjevre hajazó, de az övékénél kevésbé reflektált humor a Burlában, a Róma fenyőit idéző bombasztikus kóda a hosszadalmas fináléban mindazonáltal első hallásra némileg bizarr összbenyomást keltett jelen sorok írójában. De mindenképpen nemes tett volt megszólaltatni a művet, amelyet bizonyosan érdemes lesz máskor, másoknak is előadni. Interpretáció szempontjából feltétlenül a Dohnányi-mű előadása jelentette a hangverseny csúcspontját. A differenciáltan hangszerelt, változatos szimfonikus eszközöket felvonultató darabot fölényesen, flottul és érzékenyen szólaltatták meg a Fesztiválzenekar zenészei a rokonszenvesen prakticista vezénylési stílusú Rozsgyesztvenszkijjel.

Aldo Ciccolini március 21-i hangversenye

egyben első estje volt a Tavaszi Fesztivál keretein belül zajló, három koncertből álló Fazioli Zongorafesztiválnak. Hát nem is tudom - nekem úgy tűnt, a Fazioli-zongorának gyenge, tompa, száraz, levegőtlen hangja van, anélkül, hogy mindezt valamiféle bensőségesség, háziasság kompenzálná. A hetvenhét éves Ciccolini játékát rendíthetetlennek tűnő technikai biztonság jellemzi. Kockázatvállaló nagyvonalúságot azért nem várhattunk tőle ott sem, ahol jól jött volna - például az első félidőt kitöltő Debussy: Prelűdök 2. kötet Tűzijátékában vagy Chopin szünet után felhangzó h-moll szonátájának saroktételeiben. Az az igazság, Ciccolini zongorázása sajnálatosan adekvátnak tűnt a hangszer eleve adott hangzási lehetőségeivel. A pedánsan elhelyezett akkordok, futamok és basszushangok a Prelűdökben gyakran indokolatlanul izolálódtak egymástól: nemcsak atmoszférát nem teremtett ez a sajátosan objektivista és puritanista zongorázás, de a magától értődő zenei kapcsolatok, zsánerek, gesztusok létrejöttét is sokszor megakadályozta. Ebben a játékstílusban minden a maga gondosan kijelölt helyét foglalja el, csak éppen az nem derül ki, hogy az egyes elemeknek mi is lenne a funkciójuk a többi által meghatározott vonatkoztatási rendszerben. Nehezen tudnám ezt a légüres térben elhelyezett, szürkén borongó, morfémáira bontott Debussyt öregkori bölcseletként azonosítani (különösképpen csalódást okozott A kihallgatások holdfényes terasza oly rejtelmes zenéjének varázstalanítása). Az mindenesetre kár, hogy a közönséget csupán a szünet után figyelmeztették mobiltelefonjainak kikapcsolására: Debussy tizenkét prelűdje közben a hallgató mintegy öt sikeres mobilhívást percipiálhatott.

A zenei történések célképzetessége és a hangzás légiessége, artisztikuma hiányzott leginkább a Chopin-szonáta előadásából is. A lassú tételben aztán mintha megmozdult volna valami: valahogy bekúszott a Zeneakadémia nagytermébe, az igencsak foghíjasan elfoglalt széksorok közé a magányosság szelleme - a mi magányosságunké meg a pódiumon játszó, reménytelenül következetes emberé, és ezek a magányosságok valahogyan elkezdtek összeérni. Nem kevesebb, mint négy ráadás és állva ünneplő közönség következett még ezután - látomásszerű befejezéseként a sajátos estnek.

Igazi fesztiválhangulatot és -színvonalat hozott a Zeneakadémia falai közé a Marc Minkowski vezette

Les Musiciens du Louvre (Grenoble)

hangversenye március 22-én. Az olaszos temperamentumú, vérbő Händel (G-dúr concerto grosso, op. 6) és a bravúros, humoros, extrém C. Ph. E. Bach (D-dúr szimfónia, W. 183) után Rameau-val (Les Boréades szvit) az együttes hazaérkezett. Hogy az ötfelvonásos francia barokk opera (tragédie lyrique) valamennyi táncát és zenekari közzenéjét felvonultató, mintegy háromnegyed órát kitevő összeállítás előadása során sem az előadókat, sem a hallgatókat nem közelítette meg még a fáradás árnyéka sem; sőt mindőjüknek egyre növekvő örömére szolgált a zene, az csak azzal magyarázható, hogy a Minkowski vezette együttes zseniálisan és muzikálisan találta meg a szvit mindegyik számának egyéni poénjait, miközben a galantéria, a nagyvonalúság, a fölényes hangszeres tudás, a játékos hajlam végig beragyogta zenélésüket. Hogy aztán ráadásként barokk hangszereiken eljátszották a Pizzicato-polkát, majd jó néhány tételt a Rameau-szvitből, az arra utalt: kedves emberek.

Péteri Lóránt

szerző
Péteri Lóránt
publikálva
2002/13. (03. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...