Koncert: Gyermekszimfónia (Újévi koncert a Zeneakadémián)

szerző
Péteri Lóránt
publikálva
2002/1. (01. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az első műsorszám a Bécsi harangjáték Kodály Háry-szvitjéből. Ez ugye egyszerre üdvözlése a császárváros nagy hagyományú testvérvállalkozásának és megütése a markánsan hazai hangnak. Szép gondolat, amit Vásáry Tamás, az újévi koncert karmestere, zongorista közreműködője és self-made-showmanje részletesen ki is fejt, rögtön a koncert elején. Megjegyzi még: Kodály minden magyar zeneszerzők között a legmagyarabb. Ehhez aztán hozzáteszi: ezt Bartók is így gondolta. Akkor már jöhet is a Harangjáték. Szól a zene, Vásáry egyszer csak rejtélyes arccal a közönség felé fordul, aztán viszsza a zenekarhoz. Mindez, lám, nem okoz fennakadást. Később Vásáry megmagyarázza: amit a zenekar ilyen jól ismer, az már karmester nélkül is megy. A következő darabhoz viszont, mondja, szükség lenne egy karmesterre. Mozart zongorára és zenekarra írt D-dúr hangversenyrondóját eredetileg ugyan a zongora mellől vezényelte volna, de a próbák során rá kellett jönnie, hogy ez nem jó megoldás. Talán a közönség köréből vállalkozna valaki a dirigálásra - reméli Vásáry -, és közben körülnéz a teremben. Hát

Az első műsorszám a Bécsi harangjáték Kodály Háry-szvitjéből. Ez ugye egyszerre üdvözlése a császárváros nagy hagyományú testvérvállalkozásának és megütése a markánsan hazai hangnak. Szép gondolat, amit Vásáry Tamás, az újévi koncert karmestere, zongorista közreműködője és self-made-showmanje részletesen ki is fejt, rögtön a koncert elején. Megjegyzi még: Kodály minden magyar zeneszerzők között a legmagyarabb. Ehhez aztán hozzáteszi: ezt Bartók is így gondolta. Akkor már jöhet is a Harangjáték. Szól a zene, Vásáry egyszer csak rejtélyes arccal a közönség felé fordul, aztán viszsza a zenekarhoz. Mindez, lám, nem okoz fennakadást. Később Vásáry megmagyarázza: amit a zenekar ilyen jól ismer, az már karmester nélkül is megy. A következő darabhoz viszont, mondja, szükség lenne egy karmesterre. Mozart zongorára és zenekarra írt D-dúr hangversenyrondóját eredetileg ugyan a zongora mellől vezényelte volna, de a próbák során rá kellett jönnie, hogy ez nem jó megoldás. Talán a közönség köréből vállalkozna valaki a dirigálásra - reméli Vásáry -, és közben körülnéz a teremben. Hát

itt van a Rácz Zoli!

- kiált fel egyszer csak meglepetten. (Rácz Zoltán, az Amadinda ütőegyüttes művészeti vezetője a nagyobb hitelesség kedvéért a nagyterem ún. tanári páholyában, éppen a színpad felett, egymagában ül.) Vásáry unszolására a kiváló ütőművész kötélnek áll, lejön a színpadra és valóban ő vezényli a Hangversenyrondót. A hallgatóságot a darab elhangzása után éri az igazi meglepetés. Vásáry ugyanis megvallja, hogy ez az egész hazugság volt, ők már jó előre megbeszélték a dolgot Rácz Zoltánnal. Hát ezt tényleg nem gondoltuk volna, illúzióink lerombolva, de tán majd kárpótol a következő műsorszám, a zene istenétől, a nagy Johann Sebastiantól. Bach E-dúr hegedűversenyét Rácz Zoltán szólaltatja meg vibrafonon, a Rádiózenekar kísér. Már éppen elkezdenék, amikor Vásáry még kiszól a közönségnek: a lassú tétel még az isteni Bach-zenék között is különösen szép. Elérkezünk a szünet előtti utolsó számhoz. A Háry-szvit Fináléja egyetlen hanggal, egy nagydobütéssel zárul, magyarázza Vásáry. Ezt még egy kicsit gyakorolni kell: eljátsszák vagy háromszor az utolsó ütemeket, de a karmester mindig elégedetlen a dobütéssel. Végül ő maga lép a nagydobhoz, ám oly hevesen igyekszik megütni azt, hogy a verő eltörik a kezében. No, hát ez egy Mahler-anekdota megelevenítése volt, tudjuk meg végül.

A szünetben a pezsgő és aprósütemény fogyasztása közben főként azt találgatjuk izgatottan: vajon kik lesznek a műsorban meghirdetett legismertebb sztárok, akiket meglepetésként láthatunk és hallhatunk majd a pódiumon. A terembe visszatérve erre egyelőre nem kapunk választ. Viszont az első számot is kiadós felvezetés előzi meg, amelyik - és ez most már olyan jólesőn megszokottnak tűnik - ezt-azt előrevetít a várható poénokból. A Napóleon csatája következik a Háry-szvitből: ismeretesen a derék magyar katona győzte le a francia császárt, aki aztán megszégyenülten, és mint Vásáry hangsúlyozza, sírva-ríva vonult vissza (fanfárzene, majd groteszk gyászinduló, szaxofonszólóval). A rezesek fején hol francia, hol magyar csákó tűnik fel; a szaxofonoson ugyancsak a császár jól ismert fejfedője díszlik. Vásáry

vezénylés közben a könnyeket törli

játékosa szeméből. Erre inni kell - előkerül egy üveg Napóleon-konyak és két pohár is valahonnan. Értjük a tréfát, nem türelmetlenkedünk. Ekkorra már átvettük az események ritmusát: egy-egy rövid zeneszám, egy-egy hosszabb-rövidebb kommentár. A következő zenére ugyan egy kicsit többet kell várni, mert most a pódiumot is átrendezik. Scsedrin szvitje Bizet Carmenjának témáira nagy ütősapparátust alkalmaz, fúvósokat viszont nem. Az átrendezés után Vásárytól megtudjuk, hogy a Carmen-szvit tételeinek rendjét kicsit megkavarták, néhányat közülük ki is hagytak, mert azok nem olyan jók. "Majd a végén kérünk egy jó nagy tapsot" - körülbelül ezekkel a szavakkal biztatja közönségét nem sokkal később a karmester. Hálásak lehetünk az eligazításért, hiszen már éppen kezdtünk egy kicsit zavarba jönni. Vásáry ugyanis a szvit rövid tételei között a közönsége felé fordul, hogy megossza vele néhány gondolatát, például az ajándékokban és pofonokban egyaránt gazdag muzsikussorsról. Na már most a publikum általában tapsolni kezd, ha a karmester a záróakkord után feléje fordul. De úgy tűnik, sikerül tisztázni a félreértéseket: mégsem most ütjük össze a tenyerünket, hanem majd csak a legvégén. A szabályt azonban hamarosan Vásáry szegi meg, amikor az egyik tétel után hangos bravóval ismeri el együttese teljesítményét. A torreádordalt viszont a közönségnek is énekelnie kell. Újabb rendezkedés a pódiumon, amely Leopold Mozart Gyermekszimfóniáját előzi meg. És újabb történet, amelyet röviden összefoglalok: ezt a darabot most próbálják először, és még azt sem lehet tudni, hogy kik fognak benne részt venni. Ez izgalmasan hangzik - a darabot tényleg nem hallgatjuk végig, mert Vásáry rendre leinti a zenekart, amelyhez kiegészítőként álarcosok is társultak; ők különböző fúvós és ütős alkalmatosságokat szólaltatnak meg. Egy-egy leintés után Vásáry tréfásan értékeli teljesítményüket, majd a maszkosok felfedik kilétüket. Igen, talán már sejtik, az álarcok a legismertebb sztárokat rejtették: Hűvösvölgyi Ildikót, Székhelyi Józsefet, Tokody Ilonát, Vágó Istvánt és egy hölgyet a tévéből. Taps, ölelés és virág jár nekik, még mosolyognak egy kicsit, aztán kimennek. Láttuk-hallottuk őket, ahogy a programban állt. A zárószám, a Háry-szvit Intermezzója előtt Vásáry még felhívja figyelmünket a ráadásokra, amelyeket egyébként a műsorfüzetben is feltüntettek. Brahms 5. Magyar tánca után két Amadinda-produkciót hallunk: a Pizzicato-polka után polinéz táncokat. Ez utóbbit fergeteges taps fogadja, ám hátravan még a Rákóczi-induló.

Volt tehát egy, a célnak elvileg megfelelő, rövidre szabott műsorösszeállítás, és három igényes produkció is (Rácz Zoltán vibrafonszólója, meg az Amadinda ráadásszámai). A hangverseny viszont különböző körülmények folytán háromórásra duzzadt. A körülmények és időigényük a közönség egyik felét láthatóan frusztrálták, de kétségkívül úgy tűnt, ők vannak kisebbségben.

Péteri Lóránt

szerző
Péteri Lóránt
publikálva
2002/1. (01. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...