Koncert: A második kevercs (A Budapesti Tavaszi Fesztivál hangversenyeiről)

szerző
Péteri Lóránt
publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nikolaus Harnoncourt - akinek mellesleg van egy magyar nagymamája, és akinek szocializációjára mi sem jellemzőbb, mint hogy magyar nyelvemlékei a "mindörökké", az "ámen" és a "hordár"! - két dolognak örülne, ha még megérhetné, hogy a bőgőkre bélhúrokat raknának, és hogyha az egyvonalas "a" hang manapság mindinkább felsrófolt rezgésszámát jócskán leszállítanák. (Mindezt a március 26-án tartott és Batta András által remekül vezetett pódiumbeszélgetésből tudhattuk meg.) A kívánságok tehát olyanok, mint a nyelvi emlékek: apróságok, a mindennapi szokásokhoz kötődnek, de egy nagy hagyomány és egy nagy kultúra árnyékából lépnek elő.

Nikolaus Harnoncourt - akinek mellesleg van egy magyar nagymamája, és akinek szocializációjára mi sem jellemzőbb, mint hogy magyar nyelvemlékei a "mindörökké", az "ámen" és a "hordár"! - két dolognak örülne, ha még megérhetné, hogy a bőgőkre bélhúrokat raknának, és hogyha az egyvonalas "a" hang manapság mindinkább felsrófolt rezgésszámát jócskán leszállítanák. (Mindezt a március 26-án tartott és Batta András által remekül vezetett pódiumbeszélgetésből tudhattuk meg.) A kívánságok tehát olyanok, mint a nyelvi emlékek: apróságok, a mindennapi szokásokhoz kötődnek, de egy nagy hagyomány és egy nagy kultúra árnyékából lépnek elő.

Ezzel a megállapítással persze már udvariasan be is sétáltunk Harnoncourt utcájába. Ami egyáltalán nem baj. Nem baj, hiszen azon nagyszámú zenész közül, akikben valaha feltámadt a verbális önreprezentáció igénye,

Harnoncourt messze kimagaslik

kivételes intellektusával. S írásainak, nyilatkozatainak jó része egyébként is csak áttételesen tölti be az önmegjelenítés mágikus funkcióját. Bennük (s most nem csak a tudományos beszédmódot választó tanulmányokról beszélek) jórészt tárgyias, sokszor empirikusan is alátámasztott okfejtések sorakoznak egymás után. Valamelyest persze zavarba ejtő, hogy a 20. század második felének talán legjelentősebb előadó-művészi oeuvre-jéhez egy komplex, zárt szövegvilág kapcsolódik, amely maga is elemzésre csábít, s valósággal szuggerálja azt a fogalmi bázist, amelyben az előadói tettekről gondolkodhatunk. Ha túlságosan e szövegek bűvöletébe esünk, nem kerülhetjük el, hogy védekező reakcióként végül a Harnoncourt-jelenség felépítettségének érzése töltsön el bennünket. Ilyenkor jó visszatérni a felvételekhez és megbizonyosodni e jelenség fantasztikus valódiságáról.

A március 25-i koncert programját látva az embert elfogta némi szentségtörő berzenkedés. Az idén hetvenhárom éves Harnoncourt több mint harminc éve járt legutóbb Budapesten. A hangverseny előtt megfordulhatott a fejünkben, hogy vajon a kivételes, talán soha vissza nem térő alkalmon Mozart két korai egyházi műve (Litaniae lauretanae KV 195; Regina coeli KV 127) és Haydn kései B-dúr miséje (Hob. XXII) elég sokoldalúan reprezentálja-e majd Harnoncourt művészetét; hogy nem lett volna-e jobb csupa nagy formátumú, felkavaró, stilisztikailag komplexebb művet választani. Elég hamar kiderült, hogy ezeknek a kérdéseknek nincs relevanciája. Sőt. Éppen a

kamaszkori Mozartok

előadása ébreszthetett rá Harnoncourt személyes előadási kultúrájának és általános kultúrafelfogásának lenyűgöző nagyságára. Meggyőzően mutatta meg, hogy az igazán élő kultúra nem a tiszteletet parancsoló remekművek párbeszédében, hanem egyfelől a közös eszmények kicsit és nagyot egyaránt átható működésében nyilvánul meg. Másfelől pedig abban, ahogy a tipikus jelenségek adott kontextusból következő egyszeri, hasonlíthatatlan jelentése feltárul. Harnoncourt jelenlétének lankadatlan intenzitása, az az intellektuális készenlét és szeretetteljes odaadás, amivel a zenei jelentések után ered, megható és felemelő. A Mozart-darabok előadásában együtteseivel (Concentus Musicus Wien, Arnold Schönberg Kórus) megmutatta, hogy a mennyországra nyitott mégoly kis ablakokon át is rá lehet látni az egészre. Haydn miséjében pedig az e világi pompával és meghittséggel kifejezett bizonyosság és az annak előterében felmutatott liriko-dramatikus eseménysor nagy téttel bíró fordulatosságának kettőssége volt különösen szép.

A Schönberg Kórus ebben a drámában igazi drámai hősként lépett fel: különlegesen árnyalt dinamikái, karcsú, de magvas tónusa, mindig értelmező frazírozása szólistaprodukcióként is fantasztikus lehetett volna - de ez nem jelentette azt, hogy a megszólalás - ugyancsak drámai értelmű - kórusszerűsége ne hatotta volna át intenzíven előadásukat. A Concentus Musicus rugalmas, hajlékony zenélését, a szólók részletező szépségét, a triumfusok kemény ritmusait és meleg fényét, az elragadtatottság pillanatainak fantasztikus hangszeres kivitelezéseit elemezhetetlenül gazdagnak éreztük. Harnoncourt énekes szólistái - egy kivétellel - kétségkívül elmaradtak ettől a színvonaltól. Maria Cristina Kiehr bársonyos szopránja viszont igazi örömünkre szolgálhatott, s lélegzetelállító pillanatokkal ajándékozott meg a Regina coeli szólójában.

Jurij Bashmet saját együttese, a Moszkvai Szólisták élén adott hangversenyt a Vigadóban március 29-én. A brácsaművész Bashmet - feltehetően gondos munkával -

paganinisre igazította a küllemét

Britten Lachrymaejának szólója után ezt nem is éreztük kifejezetten szerénytelenségnek. Szép, melankolikus, kicsit kísérteties darab ez: nagyon angol, "gótikus" múltba révedése Vaughan-Williams Tallis-fantáziájára emlékeztet. Hogy is ne emlékeztetne: ez a mű sem más, mint variációsorozat egy régi angol témára, Dowland If my complaints could passions move című dalára. Dowland reneszánsz depressziójától az 1950-es Britten-stílus vezet tovább: "téli utazásra" a lélek kietlen és még kietlenebb tájain. Vezetőnk kilétéről nincs biztos tudomásunk, de a fidula, amin játszik, sok jóval nem kecsegtet. Szembetűnően közel állt ez a világ Bashmet karakteréhez. Bámulatosan sokféle hangot csalt ki brácsájából, s láthatóan mindig éppen olyanfajtát, amit szándékában is állt - s közben érzékenyen működött együtt tizenhat játékostársával.

Karmesterként Bashmet nem tűnt kimondottan innovatív egyéniségnek. A hangverseny élén elhangzó Csajkovszkij Vonósszerenád a dús, meleg, erősen vibrált, oroszos vonóshangzás apoteózisává vált: az egészében ízlésesen megformált interpretáció mindenesetre hamarabb kifulladt, mint ahogy maga a darab véget ért. A szünet után Franz Schubert A halál és a lányka melléknevű vonósnégyesének (D. 810) Mahler által készített átiratát hallhattuk: ennek előadásában árnyaltabb, differenciáltabb hangzásideállal és izgalmasabb ellentételezésekkel találkozhattunk, mint a Csajkovszkij-darabban. Az előadás Mahler vállalkozását mindenesetre jóval kevésbé mutatta eretneknek, mint ahogy azt a kortársak érezték.

Péteri Lóránt

szerző
Péteri Lóránt
publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...