Liszt írja a Szentivánéji álom-nyitányt indító négy mágikus fúvósakkordról, hogy azok olyanok, mint amikor valaki lassan lehunyja a szemét és egyszerre csak különös álomvilágban találja magát. E romantikus toposz ellentéteként Schiff koncertjét valamilyen ébredési jelenettel lehetne leírni. Az első hangok után el kell hinnünk, hogy éppen akkor álmodunk, amikor azt hisszük, hogy ébren vagyunk. Vagyis amikor a világot kissé bonyolultnak, esetleg valamelyest érthetetlennek, netán némileg lepusztultnak találjuk. Ezek csak ködképek - tudjuk meg Schifftől. Amikor Schiff Bachot, Mozartot, Scarlattit és Chopint játszik, egy kései, bölcs és rafinált klasszicizmus képviselőjének bizonyul, amelyet talán Thomas Mann József-regényéhez hasonlíthatnánk.
Az az igény, hogy a barokk zenét korhű hangszereken és a korabeli előadásmódot rekonstruálva adják elő, manapság meglehetősen általánosnak tűnik. A legkevésbé sem evidens, hogy J. S. Bachnak a korábbi kanonizáció által már-már stílusok fölé emelt, kontextusából kiragadott zenéjét ma is modern zongorán szólaltassák meg. Schiff
keskeny pallón jár,
amikor a stílushűségnek és a meg nem tagadott hangszerszerűségnek egyszerre akar megfelelni. Az ízlés és ama meggyőződés, miszerint e zene nagyon színes, nagyon eleven, csupa intellektus és mégis csupa primér érzékenység, olyan előadást eredményezett a modern Steinway-zongorán, amely valahogy felülemelkedett ezeken a kérdéseken. A h-moll Francia nyitányban (BWV 831) a plasztikus, de karcsú vonalakkal megrajzolt zenei szövet, a tánckaraktereket megteremtő erőteljes akcentusok, a fürge, de sosem motorikus, hanem finom agogikákkal (azaz belső tempómódosításokkal) tagolt mozgás nagyon megkapóvá tette ezt a bensőséges előadást. Mozart Gluck-témára írt G-dúr variációiban (K. 455) a meghitt játékosság: az olvadékonyan szép dallamosság és a hol lapidárisan humoros, hol ironikus effektusok egymásmellettisége volt különösen jóleső. Schiff billentéstechnikája fantasztikus dimenziókat teremt a dallamrajzok létrehozásakor. "Látható" dallamai vannak, amelyeket mintegy oldalról világít meg, így formájukat a felszínükön játszó fény és árnyék teszi érzékelhetővé. Hogy ez az optikai illúzió létrejön, az azt jelenti, hogy Schiff egy-egy összefogott frázison belül a tompább és csillogóbb színek egész skáláját vonultatja fel. A Mozart-mű után Domenico Scarlatti hat szonátája következett. Schiff átélhetővé tette azt a hasonlíthatatlan eredetiséget, amely a hangszer és a forma lehetőségeire ráébredő komponista lassan háromszáz éves, lenyűgözően csiszolt és megnyerően szertelen műveiből árad. Emlékezetesek maradtak a hangsúlyos artikulációval felszínre hozott szokatlan akkordfordulatok, a maximálisan komolyan vett és művészien értelmezett játéktechnikai kísérletek. Eközben a darabok értelmezhetőségének egy másik minősége is megvilágosodott. Nevezetesen az, hogy változékony felszínük
tájszerűen egységes
világokat takar. Ez a tájszerűség különösen szépen tárult fel az utoljára elhangzó szonáta (K. 513) pásztori idilljében.
A szünet után értünk el Chopin 24 prelűdjéhez (op. 28). Szöveg nélküli dalok, indulók, fantáziák, etűdök, töredékek követik itt egymást: 24 darab a 24 lehetséges hangnemben. Miközben hallgatjuk őket, ráébredünk, hogy Chopin a miniatűr és fragmentált kisformák sorozatából ugyanolyan teljességhez jut, zenei és spirituális világának ugyanolyan catalogus rerumát hozza létre, mint mondjuk Bach a maga koordinátái szerint a Goldberg-variációkban. Schiff a prelűdöket attacca, azaz megszakítás nélkül adta elő. Gyakran az egyik darab utolsó akkordjának kicsengését meg sem várva kezdett bele a következőbe. Ez valahogy nagyon intimmé és személyessé tette az előadást. A Chopin-művet mellesleg Pleyel-zongorán játszotta, amelynek tompább fényű, de melegebb hangja, rövidebb kicsengése ugyancsak otthonosságot árasztott. Sejthető, hogy Schiffet a hangszerválasztásban sem a feltétlen historikus hitelesség igénye, hanem a hangzás izgatóan más minősége befolyásolta. Előadása mindenesetre éppúgy empatikusan szubjektív és személyesen objektív volt, mint a Bach-darabok esetében. Lehetséges, hogy az ember a prelűdök némely darabját kontrasztosabbnak, konfliktuózusabbnak, drámaibbnak tudja annál, mint amit Schiff egészében
inkább lírai értelmezése
sugallt. Lehet, hogy az Asz-dúr prelűd nagy affirmatív dallamíveit retorikusabbnak képzeltük. A Desz-dúr darab visszatérő témáját megakasztó, kíséret nélküli hangokat talán beszédszerűbbnek, recitativo jellegűnek gondolnánk. (Hogy a b-moll prelűd a hangverseny egyetlen érzékelhető fáradási pontja volt, az igazán említésre sem méltó.) Izgalmas volt az E-dúr prelűd orákulumzenéjének belső szólamait ilyen tisztán, vonalszerűen hallani, és élvezetes volt a gisz-moll zakatolásának robusztus indítása is. Mindennél azonban fontosabb volt az egyszeri, sugallatos élmény, a hol egészen távolról érkező, hol szinte belül megszólaló hangokkal, a rejtélyes üzenetekkel és a személyes megszólításokkal, a két-három hangból álló emberi gesztusokkal és tüneményszerű csillanásokkal. Be lettünk avatva.
Péteri Lóránt
