Koncert: Árkádia (Schiff András szólóestje)

szerző
Péteri Lóránt
publikálva
2001/48. (11. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Chopin és példaképei címmel Schiff András adott hangversenyt a Zeneakadémián november 2-án. A sorozat további koncertjei: december 11., január 14., február 11.

Schiff András az evidencia lenyűgöző erejével, a feltétlen komolyan vevés etikájával, no meg azáltal, hogy meglehetősen jó zongorista, olyan adekvátnak, olyan töretlen hitelűnek és életünkben betöltött szerepét illetően olyan esszenciálisnak láttatta az európai koncertkultúrát, ahogyan azt éppenséggel nem minden este tapasztaljuk meg a budapesti hangversenytermekben.

Liszt írja a Szentivánéji álom-nyitányt indító négy mágikus fúvósakkordról, hogy azok olyanok, mint amikor valaki lassan lehunyja a szemét és egyszerre csak különös álomvilágban találja magát. E romantikus toposz ellentéteként Schiff koncertjét valamilyen ébredési jelenettel lehetne leírni. Az első hangok után el kell hinnünk, hogy éppen akkor álmodunk, amikor azt hisszük, hogy ébren vagyunk. Vagyis amikor a világot kissé bonyolultnak, esetleg valamelyest érthetetlennek, netán némileg lepusztultnak találjuk. Ezek csak ködképek - tudjuk meg Schifftől. Amikor Schiff Bachot, Mozartot, Scarlattit és Chopint játszik, egy kései, bölcs és rafinált klasszicizmus képviselőjének bizonyul, amelyet talán Thomas Mann József-regényéhez hasonlíthatnánk.

Az az igény, hogy a barokk zenét korhű hangszereken és a korabeli előadásmódot rekonstruálva adják elő, manapság meglehetősen általánosnak tűnik. A legkevésbé sem evidens, hogy J. S. Bachnak a korábbi kanonizáció által már-már stílusok fölé emelt, kontextusából kiragadott zenéjét ma is modern zongorán szólaltassák meg. Schiff

keskeny pallón jár,

amikor a stílushűségnek és a meg nem tagadott hangszerszerűségnek egyszerre akar megfelelni. Az ízlés és ama meggyőződés, miszerint e zene nagyon színes, nagyon eleven, csupa intellektus és mégis csupa primér érzékenység, olyan előadást eredményezett a modern Steinway-zongorán, amely valahogy felülemelkedett ezeken a kérdéseken. A h-moll Francia nyitányban (BWV 831) a plasztikus, de karcsú vonalakkal megrajzolt zenei szövet, a tánckaraktereket megteremtő erőteljes akcentusok, a fürge, de sosem motorikus, hanem finom agogikákkal (azaz belső tempómódosításokkal) tagolt mozgás nagyon megkapóvá tette ezt a bensőséges előadást. Mozart Gluck-témára írt G-dúr variációiban (K. 455) a meghitt játékosság: az olvadékonyan szép dallamosság és a hol lapidárisan humoros, hol ironikus effektusok egymásmellettisége volt különösen jóleső. Schiff billentéstechnikája fantasztikus dimenziókat teremt a dallamrajzok létrehozásakor. "Látható" dallamai vannak, amelyeket mintegy oldalról világít meg, így formájukat a felszínükön játszó fény és árnyék teszi érzékelhetővé. Hogy ez az optikai illúzió létrejön, az azt jelenti, hogy Schiff egy-egy összefogott frázison belül a tompább és csillogóbb színek egész skáláját vonultatja fel. A Mozart-mű után Domenico Scarlatti hat szonátája következett. Schiff átélhetővé tette azt a hasonlíthatatlan eredetiséget, amely a hangszer és a forma lehetőségeire ráébredő komponista lassan háromszáz éves, lenyűgözően csiszolt és megnyerően szertelen műveiből árad. Emlékezetesek maradtak a hangsúlyos artikulációval felszínre hozott szokatlan akkordfordulatok, a maximálisan komolyan vett és művészien értelmezett játéktechnikai kísérletek. Eközben a darabok értelmezhetőségének egy másik minősége is megvilágosodott. Nevezetesen az, hogy változékony felszínük

tájszerűen egységes

világokat takar. Ez a tájszerűség különösen szépen tárult fel az utoljára elhangzó szonáta (K. 513) pásztori idilljében.

A szünet után értünk el Chopin 24 prelűdjéhez (op. 28). Szöveg nélküli dalok, indulók, fantáziák, etűdök, töredékek követik itt egymást: 24 darab a 24 lehetséges hangnemben. Miközben hallgatjuk őket, ráébredünk, hogy Chopin a miniatűr és fragmentált kisformák sorozatából ugyanolyan teljességhez jut, zenei és spirituális világának ugyanolyan catalogus rerumát hozza létre, mint mondjuk Bach a maga koordinátái szerint a Goldberg-variációkban. Schiff a prelűdöket attacca, azaz megszakítás nélkül adta elő. Gyakran az egyik darab utolsó akkordjának kicsengését meg sem várva kezdett bele a következőbe. Ez valahogy nagyon intimmé és személyessé tette az előadást. A Chopin-művet mellesleg Pleyel-zongorán játszotta, amelynek tompább fényű, de melegebb hangja, rövidebb kicsengése ugyancsak otthonosságot árasztott. Sejthető, hogy Schiffet a hangszerválasztásban sem a feltétlen historikus hitelesség igénye, hanem a hangzás izgatóan más minősége befolyásolta. Előadása mindenesetre éppúgy empatikusan szubjektív és személyesen objektív volt, mint a Bach-darabok esetében. Lehetséges, hogy az ember a prelűdök némely darabját kontrasztosabbnak, konfliktuózusabbnak, drámaibbnak tudja annál, mint amit Schiff egészében

inkább lírai értelmezése

sugallt. Lehet, hogy az Asz-dúr prelűd nagy affirmatív dallamíveit retorikusabbnak képzeltük. A Desz-dúr darab visszatérő témáját megakasztó, kíséret nélküli hangokat talán beszédszerűbbnek, recitativo jellegűnek gondolnánk. (Hogy a b-moll prelűd a hangverseny egyetlen érzékelhető fáradási pontja volt, az igazán említésre sem méltó.) Izgalmas volt az E-dúr prelűd orákulumzenéjének belső szólamait ilyen tisztán, vonalszerűen hallani, és élvezetes volt a gisz-moll zakatolásának robusztus indítása is. Mindennél azonban fontosabb volt az egyszeri, sugallatos élmény, a hol egészen távolról érkező, hol szinte belül megszólaló hangokkal, a rejtélyes üzenetekkel és a személyes megszólításokkal, a két-három hangból álló emberi gesztusokkal és tüneményszerű csillanásokkal. Be lettünk avatva.

Péteri Lóránt

szerző
Péteri Lóránt
publikálva
2001/48. (11. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...