Könyv: Egy régi kortársunk (Péterfy Jenő zenekritikái)

  • Péteri Lóránt
  • 2002. augusztus 22.

Zene

A Wilheim András által összeállított kötet a 19. század utolsó negyedében alkotó esszéista-kritikus zenei publicisztikáinak eddigi legteljesebb gyűjteménye. Itt jelennek meg először kötetbe foglalva a Pester Lloydban napvilágot látott német nyelvű kritikák, Grossmann-Vendrey Zsuzsa fordításában; a magyar nyelvű írásokat legutóbb 1931-ben jelentették meg gyűjteményes formában.

A Wilheim András által összeállított kötet a 19. század utolsó negyedében alkotó esszéista-kritikus zenei publicisztikáinak eddigi legteljesebb gyűjteménye. Itt jelennek meg először kötetbe foglalva a Pester Lloydban napvilágot látott német nyelvű kritikák, Grossmann-Vendrey Zsuzsa fordításában; a magyar nyelvű írásokat legutóbb 1931-ben jelentették meg gyűjteményes formában.Éppen az erős csábítás miatt érdemes leszögeznünk, hogy mire nem szabad használni egy ilyen olvasmányt. Először is: nem szabad azt gondolnunk, hogy belőle a korabeli zeneélet mint olyan, rekonstruálható volna. A zenekritika - amellett, hogy egy korszak önreflexiójának terméke - kétségkívül okadatolásra is felhasználható információforrás, ámde ez utóbbi minőségében erős kritikára szorul, és szerepe más kútfők mellett periferikus marad. Attól is óvakodnunk kell - pedig olvasás közben erre is lenne hajlandóságunk -, hogy a kor zenei sajtóját illetően rögtön általánosító következtetéseket vonjunk le: ezzel kapcsolatban talán elég Wilheim utószavának arra a megállapítására utalnunk, miszerint Péterfy "bizonyosan kimagaslik hazai - s talán nem csak hazai - kortársai közül".

Most, hogy mindezt ilyen megnyugtatóan tisztáztuk, talán már meg is engedhetünk magunknak némi naiv "rácsodálkozást" az 1870-es és 80-as évek - és specifikusan az akkori Budapest - koncertéletére, illetve annak sajtójára. Arra például, hogy a koncertek akkoriban

lényegesen hosszabbak,

műsoruk pedig mind az apparátus, mind a megszólaló darabok műfaji rangja szerint sokkal heterogénebb volt, mint manapság. Vagy arra, hogy az operai és hangversenytermi vendégművészek nem csupán egy-egy tranzitprodukció erejéig vetődtek errefelé - a koncerten esetleg szünetet se tartva, nehogy lekéssék a repülőt -, hanem legalább egy héten át tartották fellépései-ket város-, sőt alkalmasint országszerte (ilyesmi persze akár még jó szüleink emlékezetében is élhet). A vasút korában Péterfy mindenesetre megengedhette magának, hogy egy-egy külhoni opera-énekesnő első fellépésével kapcsolatban "egyelőre" lehetetlennek tartsa az ítéletalkotást, és kíváncsian várja, hogy további szerepekben a művésznő mit fog nyújtani. S ha már a vendégénekeseknél, énekes sztároknál tartunk: az operakritikák érdeklődésének középpontjában - a műfaj korabeli recepciójának megfelelően - úgyszólván kizárólag ők állnak, hacsak nem új mű bemutatójáról vagy ritkán hallható darab felújításáról van szó. Péterfy - miközben oly

élvezetes plaszticitással ír

az operák zenedramaturgiai koncepciójáról, s oly érzékletesen különít el e területen jellegzetes típusokat - rendezésről, rendezőről tán ha egyszer tesz említést (díszletről is csak ritkán), a karmesternek pedig gyakran még a nevét sem tartja említésre méltónak: tegyük hozzá, hogy erre nemegyszer jó oka lehetett. Az európai előadóművészet 1880-as évek végén bekövetkező nagy fordulata mindenesetre még tetten érhető utolsó kritikájában, amely A Rajna kincse és a Walkür budapesti bemutatóiról tudósít. Ennek az írásnak a Wagner-darabok mellett csupán egyetlen szereplője van: a mű szellemét személyében összesűrítő és onnan kiárasztó mágus, "ki a zenekaron is úgy uralkodott, mint Alberich a maga törpéin" - a szuverén-autoriter karmester tehát, méghozzá annak prototípusa, ekkortájt a pesti opera igazgatója, a fiatal Gustav Mahler.

Az úgynevezett "bukott zenekritikákon" való fanyalgás nem tartozik a történeti iskolázottság ismérvei közé. Bár igaz, hogy Péterfy tévedett a tekintetben, vajon Wagner Ringje szervesül-e a hazai operarepertoárba, azért az sokkal inkább megfontolásra méltó, hogy milyen felkészülten, árnyaltan és elfogulatlanul ír pl. a Siegfried-gyászindulóról. A szempontok, mint rendesen, izgalmasabbak, mint az eredményükként megszülető ítélet: bár ha őszinték vagyunk, akkor ma is problematikusnak látjuk a Götterdämmerung-stíl azon vonásait, amelyeket Péterfy bírálata szóvá tesz. De tán még ennél is fontosabb az, ami Péterfyt elválasztja tőlünk, posztmodern mindenevőktől: hogy volt neki ízlése. Ami egyfelől korlátozza, másfelől viszont tájékozódási pontot jelent neki. ´seszménye - E. T. A. Hoffmann szellemében - a pre- és kora romantikus német daljáték, illetve opera totalitása, a Don Juan, a Fidelio és A bűvös vadász világa. (NB.: nem tévedés, Mozart Don Giovanniját ekkoriban német nyelven és a recitativókat elhagyva, tehát Singspiel formában adták elő.) Ehhez és az őskomédiás Rossinihez képest méri meg és találja könnyűnek a Trubadúrt, de ismeri el az Aida súlyát; lelkesedik a Lohengrinért és a Parsifalért, de ambivalens a Ringgel szemben; szórakoztatja Delibes, ám émelyíti Gounod.

Nincs olyan ismert szempontja a hangszeres és énekes előadó-művészetnek, amelyet Péterfy ne vetne fel; s nincs olyan poénja, toposza, szófordulata, retorikai eszköze a mai zenekritikának, amelyet Péterfy már 120 évvel ezelőtt ne sütött volna el. A kérdésre, hogy ez vajon Péterfy modernségének a következménye, vagy annak, hogy a "komolyzenei" koncertkritika lényegében a 19. századi társadalmi nyilvánosság kedves zárványaként él még itt közöttünk, e helyütt inkább nem keresünk választ.

Péteri Lóránt

Kortárs, 2002; 243 oldal, 1950 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.