Az etűd olyan zenemű, amely a játéktechnikai készségek fejlesztését célzatosan és többé-kevésbé szisztematikusan szolgálja; nyilvános előadásra szánt (koncert)etűdök esetében a muzsikus perfekcionizmusának és virtuozitásának megcsillogtatására nyújt lehetőséget. Persze amikor ez a műfaj felkelti olyan zeneszerzők figyelmét, akik reflektálni is tudnak a "technikai készségre" mint sajátos esztétikai minőségre, akkor az etűd már több annál, mint ami. Ilyenkor talán metaetűdről beszélhetnénk. Ám a transzcendens etűd fogalma ettől még talányos marad: miért és hogyan is lenne éppen transzcendens az, ami etűd. Hát talán pontosan a virtuozitás és technicizmus ad absurdum vitelével. A szélsőséges anyagszerűség egyes tapasztalatok szerint egyszer csak anyagtalanságba csap át, mondhatni átszellemül. (A hangversenyen szereplő egyik Ligeti-etűdben, a Bűvészinasban az előadónak majdnem el kell érni a Continuum sebességét. Ez a határ - olvassuk Csalog műismertetőjében - a másodpercenkénti tizenhat hang, amelyen túl a hallgató már nem külön hangokat hall, azok összemosódnak.) Az "öncélú" virtuozitás pedig - gondoljunk csak Constanze Marten aller Arten-áriájára a Szöktetésből - a lét kötöttségein túllépő virtus adekvát kifejeződésévé is válhat.
"oronyszerűen", a hangzástér mind magasabb régióit birtokba véve építkezik Ligeti Ördöglétra és Végtelen oszlop című etűdje, a Szivárvány utolsó ütemei ugyancsak a legfelső regiszterben szólnak. A torony, a létra és a szivárvány: ez bizony három olyan dolog, amellyel az ember időtlen (ószövetségi) idők óta szívesen jelképezte a transzcendenciával való érintkezését. A torony építése, mint emlékezhetünk, hübrisznek bizonyult. Nehezen háríthatjuk el magunktól azt a gondolatot, hogy Csalog vállalkozása sem volt mentes a hübrisz momentumától. Hangzó Bábel-tornyot rakott a tizennyolc egymásra halmozott, különös (meta)fizikai készenlétet igénylő, híresen nehéz darabból. A nyolc felhangzó Ligeti-etűd előadása már önmagában is bámulatos lett volna és ha legalább állóképesség szempontjából könnyebb műsorszámokkal övezve adja elő őket Csalog, akkor is olyan koncertet kapunk, amelyet itt és most mástól aligha kaphatnánk. De hát Ligeti ezúttal Liszt ranszcendens etűdjeinek és Erdőzsongásának, Debussy ugyancsak nem kézreállóságáról híres etűdjeinek (ercek, Szextek) és Szkrjabin műveinek kontextusában hangzott fel. Az volt a benyomásom, hogy a Liszt-etűdök nem úgy szólaltak meg, ahogy egy kicsit kevésbé emberfeletti vállalkozás keretében Csalog megszólaltathatta volna őket. Idén nyáron, a szombathelyi Bartók-szemináriumon hallottam Csalogtól az Erdőzsongást, tanítása illusztrációjaként. A hangszíneknek és a dinamikai árnyaltságnak az az érzékenysége, a tempó módosításainak az a finomsága, a növényszerű szövevényességnek és a beszédszerűségnek az a különös egyensúlya, amit akkor hallhattam, a műcsarnokbeli koncerten nem valósult meg. A Ligeti-etűdök lélegzetelállító, technikai és intellektuális bravúrjai között így időről időre hullámvölgybe került a hallgató.
A koncert fordulópontját alkalmasint a második rész Szkrjabin-etűdjei jelentették. Az Asz-dúr etűd (Op. 8 No. 8) bensőséges hangja mintha feloldotta volna azt a nem feltétlenül termékeny feszültséget, amelyet addig Csalog játékában érezni lehetett. A Szkrjabinok után következő újabb két Ligeti-etűd, az Ördöglétra és a Végtelen oszlop lenyűgözőn tört a magasba. Mindinkább emelkedő hangulatban és inspirált légkörben Csalog Gábor öt ráadást adott: többek között megismételt három Ligeti-etűdöt a szünet előtt elhangzottak közül, s ennek igazán csak örülni lehetett.
Péteri Lóránt
