Salamon János

A modern kor embere ott szerzi be az öntudatát, identitását, ahol tudja. A régieknek ez nem okozott gondot. Nekik elég volt tudni a helyüket, és ebből már azt is érzékelhették, hogy kicsodák. A mindenkit pozíciójába, sorsába préselő zárt társadalom nem sok teret engedett az egzisztenciális szorongásnak.

Mi lehet érdektelenebb, unalmasabb, mint az olyan játék, amelynek nincs tétje? Képzeljük el a focit kapuk nélkül, a teniszt háló nélkül, vagy a sakkot matt nélkül. A labda a pályán ide-oda gurulna vagy ütődne, a figurákat a táblán ide-oda tolnák, de mi végre? Az ilyen tevékenységnek is lennének szabályai, de hogyan magyarázhatnánk el ezeket, mivel indokolhatnánk a szükségességüket, ha nem tudunk válaszolni arra az egyszerű és természetes kérdésre, hogy mire megy ki a játék?

Adva van egy asszony az asszonylét járulékos szerepeivel együtt: feleség, anya, háztartásbeli, pontosabban házmenedzser. Mert adva van egy nagy, kényelmes ház is egy London környéki kertvárosban. A hattagú család és a ház fenntartása, üzemeltetése lélegzetvételnyi szünetet sem enged. Ezen a bébiszitter és a szakács közreműködése sem segít, hiszen őket is menedzselni kell, ez pedig egy újabb szerep, melyből egy pillanatig sem lehet kiesni. Ilyen körülmények között az asszonynak nincs más választása, mint hetente egyszer a városba utazni, és ott egy szállodában szobát bérelni. Két órára. Zárt ajtók mögött ülni magányosan, szótlanul. Kiesni az összes szerepéből. Valódi önmagát keresni, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a színész is csak ember.

A történészeknek viszonylag könnyű a dolguk. Mondjuk a költőkhöz képest. Mert az utóbbiaknak a saját fantáziájukból, mintegy a semmiből kell teremteniük valamit, míg az előbbiek egyszerűen csak beszámolnak nekünk mások viselt dolgairól. A fantáziát kéretik a ruhatárban leadni: a jó történész a puszta tények és bizonyítékok embere. Persze ezek begyűjtése, rendszerezése sem kis munka, de itt legalább mindig van valami kézzelfogható, amiből ki lehet indulni, ami adott.

A szabad mozgáshoz szokott állatok láthatóan nem örülnek, ha szűk ketrecbe zárják őket. Felváltva mutatják a levertség, az egykedvűség és a nyugtalanság jeleit. Ez aligha meglepő, hiszen olyasmire kényszerítik őket, ami a természetük ellen való, amire maguktól, állati kedvükben, vagyis ösztönösen sohasem vállalkoznának. Ahogyan mi, emberek sem. Nemcsak azért, mert mi is szeretjük szabadon használni a végtagjainkat, de mert társadalmi állatok lévén a magányt is nyomasztónak érezzük. Egy ketrecbe önként bevonuló, önmagát rabosító párducnál tehát, ha lehet, még furcsábbnak találnánk azt az embert, aki saját szabad elhatározásából egész életét egy szűk cella magányában tölti.

A konfucianizmus tanítása szerint, ha rossz a kormányzat, tanácsos a hegyek felé venni az irányt. A taoizmus útmutatása szerint viszont akármilyen a kormányzat, a hegyek között a helyünk. Már ha viszonylag nyugalmas, zavartalan életre vágyunk. Vagyis ha nem akarjuk, hogy szüntelenül törvénykezzenek a nevünkben vagy helyettünk vagy felettünk. Ha nem szeretnénk, hogy adókat vessenek ki ránk, szabályozzanak, adminisztráljanak és igazgassanak, de azt sem, hogy ösztönözzenek, lelkesítsenek és sarkalljanak bennünket. Vagyis ha magunkra adó gentlemanek módjára kívánunk élni, és az ilyen élettel összeegyeztethetetlennek tartjuk a permanens felháborodás vagy éppen lelkesedés állapotában leledzeni olyan emberek miatt, akik be sincsenek mutatva nekünk. Egyszóval fel a hegyekbe, ha nem kérünk a politikából.

A jó pap, mondják, holtig tanul. Meglehet. Mi világiak, laikusok azonban másként vagyunk ezzel: szeretünk holtig felejteni. Mert meggyőződésünk szerint modern, felvilágosodott tudatunkat, szellemi frissességünket, belső szabadságunkat a feledékenységünknek köszönhetjük. Annak, hogy lassan sikerül kitörölni az emlékezetünkből mindazt, amit évezredeken át papoltak nekünk a filozófusok természetes korlátainkról, az úgynevezett emberi természetről.

Az élet, mint tudjuk, nem nagy vigalom. De ámulni lehet. Például azon, hogy összes nehézségével és szenvedésével együtt úgy becsüljük, mint valami önmagában jó dolgot. Legalábbis ezt látszik bizonyítani, hogy még azok is körmük szakadtáig ragaszkodnak hozzá (ehhez a léthez, ebben a világban), akik úgy tudják, van egy másik, jobb világ egy jobb, sőt tökéletes, szenvedésmentes élettel. Egy szebb világ valahol a jövőben, itt a földön vagy fenn a mennyekben.

Talán furcsának tűnik, de akárcsak a tűzgyújtást, a lábbelit is fel kellett találni egyszer. Egy régi indiai legenda szerint az ötlet egy maharadzsa udvarában született. A nagyúr előszeretettel sétált a palotáját övező erdei és hegyi ösvényeken, amelyeket a kényelmesebb járás kedvéért állatbőrökkel boríttatott. Megtehette: egy maharadzsának ez nem luxus. Egy nap azután udvarmestere azzal a bizarr javaslattal állt elő, hogy a talaj helyett inkább a nagyúr lábfejét kellene bőrrel borítani.

Mondok egy viccet. A mennyország kapuja előtt lefékező buszból egy csoport német turista száll ki. A gyöngyökkel kivert kapun két feliratot találnak. Az egyik jobbra mutat és ez áll rajta: MENNYORSZÁG, a másik, balra mutatón pedig ez: ELÕADÁS A MENNYORSZÁGRÓL. A csoport egy emberként megindul balra.

Fizikai fájdalmában az ember csak testhelyzetet szeret változtatni, lelki bánatában viszont helyet is. Minél nagyobb a bánata, annál sürgősebben és annál távolabbra akar kerülni rosszkedve helyszínétől. Messzire utazni. El innen. Legalább gondolatban, ábrándozva, mert az elutazásnak mégiscsak ez a leggyorsabb formája. Még csomagolni sem kell. Az ábrándozás, mondhatni, nem egyéb, mint a lélek helyzetváltoztatása.