A történészeknek viszonylag könnyű a dolguk. Mondjuk a költőkhöz képest. Mert az utóbbiaknak a saját fantáziájukból, mintegy a semmiből kell teremteniük valamit, míg az előbbiek egyszerűen csak beszámolnak nekünk mások viselt dolgairól. A fantáziát kéretik a ruhatárban leadni: a jó történész a puszta tények és bizonyítékok embere. Persze ezek begyűjtése, rendszerezése sem kis munka, de itt legalább mindig van valami kézzelfogható, amiből ki lehet indulni, ami adott.
A XIX. század végére azonban egyre több történésznek kezdett elege lenni abból, hogy az adott, a történelem által "odaállított" (positus) tények és bizonyítékok között úgy kelljen mozognia, mintha ő maga nem lenne adva, nem létezne. Nemcsak fantáziáló, érző, de gondolkodó lényként sem. Levegőnek kell néznie önmagát, mert a szakma, a tudományosság, a tárgyilagosság így kívánja. Az ilyen, pozitivista történetírás ellen lázadók közé tartozik Oswald Spengler, A Nyugat alkonya (Der Untergang des Abendlandes) szerzője.
A pozitivista felfogás alapdogmája, hogy az emberi tudás egyetlen forrása az empirikus tényekből építkező természettudomány. Bár ez a felfogás akadémiai körökben már a múlt század közepe óta nem számít comme il faut-nak, a hivatalos, mértékadó, haladó közgondolkodást a mai napig uralja. Olyannyira, hogy sokan hajlamosak összekeverni vagy egyszerűen azonosítani a pozitivizmust a felvilágosodással. Mert az emberiség haladásának, felemelkedésének mégiscsak a tudományos fejlődés a motorja. Következésképp minden, ami tudománytalan, az egyben gyaníthatóan retrográd, reakciós és erkölcstelen is.
És akkor mindez elmondható Spengler kétségkívül csekély tudományos megalapozottsággal bíró könyvéről is. El is mondták jó néhányan az első kötet 1918-as megjelenése után, de mindhiába: a könyv kirobbanó siker, szerzője pedig obskúrus gimnáziumi tanárból egy csapásra híres ember lett. A siker titka némely tudós vagy inkább rosszmájú kritikus szerint abban állt, hogy a Nagy Háború kitörése óta győzelmi jelentések és diadalmas indulók csinnadrattájához szokott honi füleknek a megalázó vereség után beállt hirtelen csendben szirénénekként hangzott, hogy nemcsak Németországnak, de az egész nyugati világnak is szép csendben bealkonyult. Ez a magyarázat persze semmit sem ér, ha mégiscsak igaz, amit a könyv címe állít, ha tágabb pátriánknak, a Nyugatnak csakugyan kaputt.
Elsüllyedt kultúrák melódiája
Spengler készséggel elismeri, hogy ez a kérdés nem dönthető el tudományos alapon, de meggyőződése szerint ilyen alapon semmilyen fontos, sorsdöntő kérdésben sem juthatunk dűlőre. Az ő felfogásában a történetírás nem tudomány, hanem művészet és filozófia; nem munka, hanem alkotás, melyben az utolsó szót a ráció vagy a logika helyett az intuíció mondja ki.
Logikus az lenne, ha a már egyszer nagy sokára és nagy nehezen felvilágosodott világnak nem kellene újra bealkonyodnia. A felvilágosodásunk, megváltásunk nem lehet ideiglenes; ilyen tiszta öntudattal, ennyi felhalmozott tudással többé már nem süllyedhetünk vissza a tudatlanság és bűn sötétségébe. Az örök progressziónak a nagyszerű Kant által is népszerűsített tanában sok ráció van. Hiszen a múltra nem tervezhetünk, csak a jövőre, és irracionális, abszurd lenne minden olyan tervezés, mely a fejlődés helyett a hanyatlás vagy a stagnálás lehetőségéből indulna ki.
Mindezzel szemben azonban Spengler intuíciója az, hogy akármit tervezünk is, a történelem nem a többé-kevésbé egyenes vonalú fejlődés és emelkedés, hanem a periodikusan emelkedő és hanyatló, virágzó és elhervadó korok története. Ember tervez, történelem végez. Persze sem a történelem ciklikusságára, sem annak makacs irracionalitására vonatkozó elképzelés nem Spengler találmánya. Az előbbi legalább olyan régi, mint a görögök, és Platóntól kezdve sokan (például Polübiosz, Machiavelli, Campanella és Vico) gondolták így, az utóbbival pedig egyenesen terhes volt a fin de siécle levegője. Nietzsche, majd utána szabadon Sigmund Freud, Georges Sorel, Wilfried Pareto és Henri Bergson egyként, kórusban tagadták, hogy az emberi cselekvés mozgatórugója a ráció vagy a logika lenne.
Múltbéli cselekedeteinknek ugyan megvannak a kibogozható, racionális okai, de ezek elemzéséből legfeljebb valami kórbonctani jelentés állhat össze, történelem azonban nem. A múlt sohasem rekonstruálható, csak a szelleme. Szerzőnk szerint a rekonstrukció sikeres elvégzéséhez olyan "született zenész" szükségeltetik, mint Nietzsche, aki félig vakon, magát a hallására bízva élt, érzett és gondolkodott, s így képes volt tisztán érzékelni elmúlt korok melódiáját, tempóját, elsüllyedt kultúrák alaphangját.
Az 1922-ben megjelent második kötettel ezerkétszáz oldalnyira duzzadt könyv, ha nem is könnyű szellemi falat, de azért jól emészthető. A viszonylag egyszerű szerkezetet skolasztikus tengerikígyók helyett követhető tempójú, jól megkomponált, olykor kifejezetten melodikus mondatok tartják fenn. "Számtalan nemzedék monoton hullámverése mozgatja a tágas felszínt", mondja dallamosan a szerző, mindjárt hozzátéve, hogy az ő feladata e felszín, vagyis a "könnyen hozzáférhető dátumok és tények alig áttekinthető tömkelege" alá merülve a "nagy kultúrák" belső formájának feltárása.
Nagy kultúrából Spengler szerint eddig nyolc létezett: a babiloni, az egyiptomi, az indiai, a kínai, a mexikói, az antik ("apollóni"), az arab ("mágikus") és a nyugati ("fausti"). Számára egy kultúra olyan organizmus, melynek történelmét a benne szunnyadó lehetőség, morfé (ősforma) fokozatos megvalósulása adja ki. A valódi történetírás módszere tehát nem lehet más, mint ezeknek az ősformáknak az összehasonlító értelmezése, a morfológia.
A morfológia módszerét Spengler egyenesen Goethétől vette át, aki itáliai utazásai közben folytatott intenzív botanikai vizsgálódásai során arra a következtetésre jutott, hogy minden növény a látható formájának felszíne mögött meghúzódó Urpflanz (ősnövény) ideiglenes megnyilvánulása. Ennek általánosított, filozófiai megfogalmazása a Faust záróakkordjaiban elhangzó Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis ("Minden mulandó dolog csupán metafora"), és ez a mondat képezi A Nyugat alkonyának minden során végighúzódó vezérfonalat. Ettől olyan áttetsző a könyv szerkezete.
Könnyen mondhatná erre valaki, hogy Goethe és Spengler személyében egy amatőr természettudós találkozott egy amatőr történelemfilozófussal. De hát a hangsúly itt éppen az amatörizmuson van. Mert mindketten torkig vannak azzal a profizmussal, amellyel a Bacon, Galilei, Descartes és Newton által kidolgozott "egzakt" tudomány kiiktatja - fantáziájával, érzéseivel és gondolataival együtt a ruhatárban felejti - az embert mint önmegvalósító metaforát vagy ősformát. A pozitivista, mechanikus világkép elleni romantikus lázadás, sőt az egész romantika mint szellemi mozgalom mindig az amatőrség benyomását fogja kelteni azokban, akiket ez a világkép nem a sivárságával taszít, hanem a zavaros, organikus lét nyomaitól mentes, higiénikus tisztaságával vonz.
Grandiózus panoráma
A ciklikus történelemszemlélet és a morfológia spengleri keveréke különös eredményeket szül. Kiderül például, hogy tudományos és technikai fejlettségünknek ez az olümposzi csúcsa, ahonnan isteni derűvel és némi szánakozással nézünk le az előző korok tévelygéseire és nyomorára, valójában a legmélyebb, ahová süllyedhetünk. Ennek az abszolút mélypontnak a neve civilizáció. A civilizáció minden kultúra elkerülhetetlen sorsa, visszavonhatatlan vége, a "legkülsőlegesebb és leginkább művi" állapota, szellemi aggkora és hullamerevsége. A szervetlenné vált, elsorvadt, kiüresedett formák lépcsőzetes leépülésével előállt civilizációs állapot legszembeötlőbb megnyilvánulása a tájat elborító "kőből épített és megkövesedő világváros".
Kiderül továbbá, hogy egy-egy kultúra életkora nagyjából ezer év, mindegyiknek megvan a maga ifjú-, felnőtt- és aggkora, és mindegyik olyan belső szerkezettel, mély "fiziognómiai" jelleggel bír, amelynek párja a többi kultúrában is pontosan fellelhető. Mert a csalóka felszín alatt, a különböző arculatok, arckifejezések mögött mindegyikben ugyanaz a sorseszme munkál, ugyanaz a "világvágyakozás" tárul fel: a "lélek vágyódása a fény, a felemelkedés, rendeltetésének beteljesítése és megvalósítása felé".
A Nyugat alkonya, baljós címének és minden ellenkező híresztelésnek dacára, alapvetően derűs könyv. Szerzője szándékai szerint mindenképpen az. Mert mindvégig azt sugallja, hogy mégiscsak van valami szívderítően fenséges abban a látványban, amelyet egy lebírhatatlan önmegvalósító ösztöne (Bildungstrieb) által hajtott kultúra nyújt tétova, kamaszos próbálkozásaitól kezdve saját romjaiba hullásáig.
Ez a látvány akkor válik igazán grandiózussá és egyenesen szédítővé, amikor szinoptikus panorámává szélesedve egyszerre több kultúra sorstörténetét tárja a szemünk elé. Így kerülnek "kortárs"-ként egymás mellé például a geometriai díszítésű Dipülon vázák, az ókeresztény katakombák, valamint Szászország és Dél-Franciaország román-gót templomkapuinak ornamentikái mint az apollóni, a mágikus, illetve a fausti ébredező lélek első, bátortalan, sejtelmekkel teli, alázatos és tiszta kifejeződései. A tájhoz tapadt, intuitív, álmoktól terhes ifjú kultúra "világszorongását és világra nyíló vágyakozását" tükrözik a démétéri misztériumok, az olümposzi mítoszok, a homéroszi eposzok és a dór oszlopok éppúgy, mint az őskeresztény, gnosztikus, szinkretikus vallásos tanok, az evangéliumok, a mazdaista és pogány legendák, a Szasszanida, bizánci, örmény, szíriai, sábai építészet formavilága vagy mint a germán katolicizmus, a provence-i trubadúrdalok, az izlandi Edda, Clairvaux-i Bernát, Joachim de Floris, Assisi Szent Ferenc, a népi és lovagi eposzok, a szent legendák és a gótika.
A "középkor" Spenglernél természetesen nem az iskolában tanított, nagyjából 500 és 1500 közötti korszakot jelöli, hanem minden kultúra delelőjét, nyarát, "az érlelődő tudatosság, a legkorábbi városi-polgári és kritikai megmozdulások" idejét. Ez a reformáció, vagyis a korai nagy formákkal való népies szembeszállás kora, melynek fontosabb megjelenési formái és képviselői az apollóni kultúrában az orphikus mozgalom és a Dionüszosz-vallás, a mágikusban Szent Ágoston, a nesztoriánusok és a monofiziták, a faustiban pedig Nicolaus Cusanus, Husz, Savonarola, Karlstadt, Luther és Kálvin. A nyár hozza meg a "ragyogó beteljesülés" pillanatait is: például az Akropoliszt, a Hagia Sophia kupoláját és Tiziano festményeit.
Ha ebben a panorámában lényegesen elmosódottabban látszanak mondjuk a kínai vagy a mexikói kultúra kontúrjai, az csak azért van, mert ezek lényegesen távolabb állnak Spengler érdeklődésétől és egyébként igen alapos fausti-nyugati műveltségétől. Az összehasonlító morfológiai-fiziognómiai elemzés fókuszában valójában az apollóni és a fausti kultúra párhuzamos története áll, a többi inkább csak ornamentika. Bennünket, faustiakat - akik a nevünk szerint eladtuk a lelkünket a tudomány és a technika ördögének - persze a történet vége érdekel. Ez pedig nem lehet kétséges, hiszen már itt is van. Ugyanarra a sorsra jutottunk, mint előttünk minden más kultúra: végünk van.
Egy intuitív mese
Végünk kezdetét, kultúránk őszét a nagy lezáró, összegző rendszerek (Kant, Hegel, Goethe, Schelling) megszületése jelzi, miközben megjelenik a művész, aki úgy érzi, már nem mestere, inkább rabszolgája a hagyománynak, a nagy formának, s aki most már a saját, magányos lelkéből vázolja fel azt, "ami eddig a földből nőtt ki". A nyár emlékei, a beteljesült boldogság rövid pillanatai még ott visszhangzanak Mozart és Haydn zenéjében, de amit ők még szabadon, derűsen és öntudatlan folyékonysággal tudtak elmondani, azt Beethoven már csak komoran vagy eltökélt optimizmussal, gyötrődve és indulatosan.
Beköszöntött a tél. Az előző századok ösztönös stílus- és formaérzékét az új kor zűrzavara és bizonytalansága váltotta fel. Az általános formátlanság és aránytalanság a felemelkedett, domináns középosztály, a harmadik rend (tiers état) korlátlan szabadságvágyának, valamint annak a zsigeri ellenszenvnek a kifejeződése, amellyel ez az osztály a kifinomult modor és a biztos ízlés arisztokratikus erényeivel szemben viseltetik. Az irányzatok hektikus váltakozását követően, amikor a stílus és a forma utolsó nyomai is eltűntek már, egy új primitivizmus kezd áthatni minden emberi tevékenységet. Még a szellem világában is eluralkodik valami mechanikus, praktikus, hideg, útszéli okosság. A művelt elit elveszíti nyelvérzékét, és meglazított kifejezésmódjával elvegyül a tömegben.
Míg a harmadik rend "a városi életet jeleníti meg rendként a vidékivel szemben, a szabadságot mint rendet a kötöttségekkel szemben", és népként, populusként, démoszként maga alá rendeli a kultúrát, addig a negyedik rend, a tömeg már lételemének, sőt jogos jussának tekintve az abszolút formanélküliséget "minden rangkülönbséget, rendezett tulajdont, rendszerezett tudást gyűlölettel üldöz". Ennek a múltját nem ismerő, jövőjére mit sem adó, neonomád, zavaros elegynek a megjelenése maga a vég - nyugati kultúránk vége.
Így szól a minden tudományos alaposságot nélkülöző, intuitív mese. Aki nem hiszi, járjon utána. A kérdés csak az, hogy pontosan minek is kellene itt utánajárnia a kétkedő olvasónak. A szerző szerint semmiképpen sem annak, hogy mennyire igaz ez a mese, inkább annak, hogy mennyire mély. Mert az intuíció a tudománnyal ellentétben nem az igazságra, hanem a mélységre törekszik.
A következő kérdés persze az, hogy létezik-e általában bármiféle mélység, illetve ennek olyan speciális fajtája, ahová a történelmi morfológus alámerülhet: egy kultúra arca, arculata mögött rejlő belső forma, ősforma, amelynek sorsszerűen kifejezésre kell jutnia, ki kell teljesednie. Ha mindez az egész spengleri metafizikával együtt merő fantáziálás, akkor természetesen a mesében szereplő nagy kultúrák sem léteznek, csak az a sok kicsi, garantáltan metafizikamentes valami, amire manapság a "közlekedési kultúra", "borkultúra", "testkultúra" stb. szóösszetételekkel szokás utalni. A "kultúra" ilyen neoprimitív értelmezésénél több nem is várható el egy végnapjait élő, a civilizáció szintjére zuhant néhai nagy kultúrától, amely a filozófia "madártávlatát" a mindennapi élet "békaperspektívájára" cserélte - mondaná erre Spengler.
De vajon milyennek tűnt szerzőnknek madártávlatból a német civilizáció mondjuk az 1930-as évek elején? Helyzetelemzésében, intuícióira hallgatva milyen mélységekbe sikerült hatolnia? Annyi bizonyos, hogy 1932-ben Hindenburg helyett Hitlerre szavazott, bár ezután sorozatos csalódásokat okozott a náci pártnak, melyről az volt a véleménye, hogy "a munkanélküliek szervezete munkaundoruk alapján", fajelméletükről pedig az, hogy az "nem egyéb, mint a zsidó fölény miatt érzett düh rikító álruhája".
Ezzel együtt elképzelhető, hogy mégiscsak a nácik útját egyengette azzal a széles körben ismert nézetével, miszerint mint minden ideológia, a weimari demokrácia liberalizmusa is szentimentális illúzió, és a német politikai tragédiából kivezető egyetlen út egy művelt arisztokrácia által vezetett nemzeti forradalom. Művelt arisztokrácia egy civilizációban? A nép vezéreként egy demokratikus korban? Létezik ennél szentimentálisabb illúzió? Ez a saját elveivel szembeni következetlenség könnyen hozzájárulhatott ahhoz, hogy Goethétől örökölt életfilozófiájából (lebensphilosophie) műveletlen gengszterek élettér-filozófiát (lebensraumphilosophie) fabrikálhassanak.
Bár egy kultúra végnapjaiban az arisztokratizmus aligha inspirálhat forradalmi mozgalmakat, van mégis egy létfontosságú feladata, sőt kötelessége, melynek teljesítésében semmi más nem helyettesítheti: a nagyság, a nagyszerűség, a nagy formátum és stílus, a grand style vagyis a nyári ragyogás emlékének őrzése az utolsó pillanatig. Ezzel a feladattal Spengler ugyanúgy tisztában volt, mint a nála egyébként tökéletesebb hallással rendelkező és nagyobb stiliszta Nietzsche. Egy olyan korban, melyben az ember plebejus, mondhatni neoprimitív meghatározásának marxi, freudi, darwini divatja hódított, mindketten elszántan hirdették azt az arisztokratikus felfogást, miszerint az embernek sorsa van, és sem ez a sors, sem a kultúra mint sorseszme nem bontható le maradéktalanul racionális vagy irracionális motivációkra, nem redukálható gazdasági, szexuális vagy biológiai okokra és ösztönökre. Erre azért fontos emlékezni, mert enélkül az ember még arra sem képes, hogy egyáltalán felfogja a saját sorsának végzetét, kultúrájának alkonyát, s így persze arra sem, hogy méltósággal viselje.
A Csejtei Dezső hasznos, bár inkább tudományosan megalapozott, mint intuitív utószavával kiegészített két, formás, gondosan szerkesztett és egységesen gördülékenyen fordított kötet közelebb araszolhatott volna a nagyszerűséghez, ha a névmutató mellett tárgymutatót is tartalmaz.
Fordította: Juhász Anikó, Csejtei Dezső, Simon Ferenc. Noran Libro, 2011, 1254 oldal, 8990 Ft
