Ez a tér azonban szélesre tárul az új, nyílt társadalomban, ahol már mindenki szabadon helyezkedhet, s ahol következésképp lelkileg mindenkinek a saját lábán kell megállnia. Csakhogy ez lehetetlen feladatnak tűnik. Mintha egy karácsonyfának szánt, kivágott fenyőtől várnánk el, hogy maga szerezze be a saját talapzatát. De mi, modernek nem ismerünk lehetetlent: magából a korból, a régit lebíró, afölé emelkedő új szellem újdonságából, emelkedettségéből csinálunk magunknak talapzatot. Identitásunk alapját a korszellemmel való azonosulásunk adja. Ennek az identitásnak a gondozásához, karbantartásához tartozik, hogy rendszeresen emlékeztetjük egymást a kor egy-egy meghatározó sajátosságára. Például arra, hogy mennyire bonyolult. Bonyolult világban élünk, mondjuk egymásnak időnként egy kis homlokráncolással és egy kis büszkeséggel.
Nem világos azonban, hogy honnan vesszük ezt, és egyáltalán mit értünk ezen. Elhamarkodott lenne mondjuk a "fejlett" nyugati társadalom szerkezetének a történelemben eleddig ismeretlen összetettségére hivatkozni. Túl sok az ellenpélda. Az ausztrál őslakosok (aboriginals) például még a legedzettebb nyugati antropológus számára is észbontóan komplex rokonsági struktúrát üzemeltetnek, rengeteg és szerteágazó vérségi viszonyt különböztetnek és neveznek meg, és pontos szabályaik vannak arra vonatkozóan, hogy ki kivel, mikor házasodhat. A mi modern társadalmunk többek között éppen az ilyen vérségi labirintus hiánya miatt nyílt, részben ezért kell itt mindenkinek a saját lábán megállnia. No meg az egykori társadalmi osztályok, rendek eltűnése miatt is. Hol vagyunk mi ebben a tekintetben a feudális rendi társadalom komplexitásától, szövevényes függőségi viszonyrendszerétől?
De valószínűleg tévedünk akkor is, ha a világ bonyolultságát emlegetve valójában az élővilágra gondolunk, arra, hogy az evolúció törvényeit követve maga az élet szerveződik egyre komplexebb formákba, és ezt a tényt mi ennek a fejlődésnek a csúcsán állva konstatáljuk nem titkolt elégedettséggel. Tévedünk, mert a biológusok ilyen tényt egyáltalán nem konstatálnak. Ehelyett inkább arról beszélnek, hogy az élet eddigi történetében mindig is az apró és egyszerű organizmusok alkották a túlnyomó többséget, és a komplexitás általános szintje nem változik.
De ha a társadalmunk szerkezetéről vagy a környező élővilágról nem is, az életmódunkról bizonyosan elmondható, hogy bonyolult, összehasonlíthatatlanul bonyolultabb, mint bármely előző kor emberének életmódja. Elmondható, de csak akkor, ha itt a bennünket körülvevő, magunk alkotta élettelen világnak a történelemben eleddig ismeretlen, észbontó összetettségére gondolunk, vagyis a természetben föl nem lelhető dolgok, tárgyak, eszközök, gépek, készülékek, szerkezetek, gizmók és kütyük galaxisára. Már a legelemibb feladataink, teendőink végzése közben is ebben a technikai univerzumban kell mozognunk, miközben egyre kevésbé értjük a működését. Kiderül tehát, hogy "bonyolult világon" mi egyszerűen "érthetetlen világot" értünk.
Pedig úgy tudtuk, mi többek között éppen abban különbözünk más korok emberétől, attól vagyunk modernek, hogy csak azt értjük, amit mi magunk hozunk létre, de azt viszont maradéktalanul, tökéletesen értjük. Csakhogy technikai galaxisunk milliónyi eleme nem egy kollektív, hanem milliónyi speciális tudásnak köszönheti létét. Itt mindenki csak azt érti, amit ő maga személyesen hoz létre, s minthogy ez a kreativitás egyre speciálisabb, szűkebb területre korlátozódik, itt mindenki egyre többet ért a világ egyre kisebb, önmagában egyre jelentéktelenebb részletéről. Mintha az lenne a cél, hogy végül tökéletesen értsük a semmit.
Modern tudatunk, identitásunk gondozását, karbantartását persze aligha szolgálhatja, ha időnként azt mondjuk egymásnak, hogy érthetetlen világban élünk. Viszont milyen remekül alkalmazkodunk ehhez a helyzethez, milyen jól eligazodunk a homályban - tehetnénk hozzá némi büszkeséggel. Egy holdkóros biztonságával navigálunk ebben az információ-, bio- és egyéb szupertechnikák által vezérelt univerzumban. Nyitott szemmel, de gyakorlatilag vakon ülünk az autónk volánja mögé vagy a számítógépünk billentyűzetéhez. Mit számít az, hogy nem értjük őket, hogy fogalmunk sincs a működésükről, ha közben teljesítik a kívánságainkat, végrehajtják az utasításainkat?
Az előző korok emberei mindig rendelkeztek valamilyen jól formált világelképzeléssel. Ezek felvilágosulatlan, gyerekes elképzelések voltak, de így egész életükben mégiscsak egy olyan univerzumhoz igazodhattak, amelyet értettek, vagy legalábbis érteni véltek. A történelemben először nekünk jutott az a lehetetlennek tűnő, heroikus feladat, hogy egy észbontóan összetett, vagyis emberi ésszel felfoghatatlan, áttekinthetetlen világhoz alkalmazkodjunk. Ennek a feladatnak a sikeres teljesítése közben válik világossá számunkra, hogy a régiek felvilágosulatlansága, gyerekessége tulajdonképpen egyfajta pipogya fafejűség volt. Nem fogták fel, hogy nem szükséges felfognunk azt a világot, amelyhez igazodnunk kell. Mint ahogy a természetet sem szükséges megértenünk ahhoz, hogy uralhassuk.
Sikerünket tehát gyors felfogásunknak köszönhetjük. E nélkül aligha maradhatnánk talpon ebben a felgyorsult világban. Igen, korunknak ez is egyik meghatározó sajátossága, és identitásunk, modern tudatunk karbantartása céljából jónak látjuk olykor erre is emlékeztetni magunkat. Felgyorsult világban élünk, mondjuk egymásnak időnként egy kis homlokráncolással és egy kis büszkeséggel.
Hogy a világ megértése egészen fölösleges a benne való eligazodáshoz, az éppenséggel filozófiailag is alátámasztható. Itt van például John Searle "kínai szoba" néven elhíresült gondolatkísérlete (1980). Tegyük fel, hogy egy kizárólag angolul tudó embert bezárnak egy szobába, ahová az ajtó alatti résen kínaiul írt kérdéseket tartalmazó papírlapokat csúsztatnak be. Az illető erre egy kizárólag angol nyelven írt algoritmus utasításait mechanikusan követve kínai karaktereket helyez egymás mellé, a kérdések alá, és az így szerkesztett szöveget visszacsúsztatja az ajtó alatt. Az értelmes kínai kérdésekre értelmes kínai válaszok érkeznek. Az illető tehát tud kínaiul. Minden jel szerint.
Úgy tűnik, ma mindannyian egy-egy ilyen kínai szoba lakói vagyunk, itt szerezzük be az identitásunkat, modern öntudatunkat. Az ajtó alatti résen át egyre gyorsabban és intenzívebben nyomul be a világ, de mi - hála gyors felfogásunknak - érezzük a ritmust. Álljuk a sarat. A saját algoritmusunk utasításait követve. Mechanikusan. De azért még élünk. Minden jel szerint.
